Tilla: "Még nincs itt az idő a csendre" - Szily Nóra interjúja

Nem jutott eszedbe még, hogy ki kéne szállnod egy kicsit pihenni?

Nem nagyon. Szeretek pihenni, de egyelőre nem tehetem. A következő tíz év annyira fontos még! Ebben matekaggyal gondolkozom, vagyis kiszámoltam: most vagyok negyven, és szerintem mondjuk ötvenéves koromig a filmes dolgokat és a többit is muszáj nyomni. Még nincs itt az idő a csendre. Amúgy a napi beosztásom nem olyan sűrű, és csak olyan dolgot csinálok, amit nagyon szeretek. Valljuk be őszintén, én luxuséletet élek, hisz ami másnak a hobbija, az nekem a munkám. Mindegy, hogy Megasztárt vezetek, a Propagandát csinálom, vagy épp a filmjeimmel bíbelődök. Ezek mind elég különleges dolgok ahhoz, hogy szórakoztassanak is. Vagyis sokat kapok vissza. Nem vesznek el tőlem. Idegileg egyáltalán nem borítanak ki. Például a műsorvezetés nem egy vezető beosztás. A felelősséged majdhogynem nulla, hiszen vagy tudod csinálni, vagy nem. Egyedül a filmezés az, ami számomra idegi munka, mert ott vezető vagyok. Ha elrontok valamit, akkor egy egész stábot, csapatot rántok magammal, tehát ott enyém a felelősség, de annyi izgalmat kibírok. Annyi kell is.

Igazából az a stressz számodra?

Az az igazi stressz, amikor fölborul az emésztésem és nincs étvágyam, vagy épp túlzottan éhes vagyok, és folyamatosan nassolok. Imádom csinálni, csak ott hirtelen megnő a tét, hisz sok minden van a vállamon. Ha egy Megasztárban esetleg hibázom, a következő héten ki tudom javítani, de ha három évig készülök egy filmre, és az utána rossz lenne - az nagyon fájna. Belém marna.

Ahhoz képest, hogy a filmes lépcsőn még lépegetsz, magas a léc, hisz a Csicska sikert aratott külföldön is. Ez nem feszít? Én azt gondolom, hogy te maximalista vagy.

Igen, feszít, de nem vagyok "maximalista". Az egy olyan kifejezés, amit a marketingvilágban használnak, és én nem szeretek bizonyos "biznisz" szavakat. A művészetben szerintem nem lehet senki maximalista, vagy legalábbis nem ez a lényeg. Persze oda kell figyelni, nagyon akarni kell a dolgokat, de a maximalizmusról nekem mindig valami merevség jut eszembe. Mintha tökéletes derékszögre csiszolnának egy asztalt, és a felülete is elképesztően sima lenne. A művészeknek nem biztos, hogy így kell működniük. Születhet tök szabálytalan, göcsörtös, sokféle - érted? Lehetnek benne váratlan dolgok, ezért azt gondolom, hogy nem ez a jó szó. Akkor inkább azt mondanám, ami rosszabbul hangzik, de vállalom, hogy törtető vagyok és akarnok. Tehát van bennem egy önmegfelelési őrület. Nekem nagyon fontos az, hogy ha bizonyos dolgokat nem csinálok meg, akkor szinte nem létezem. Én egy megveszekedett, önmagamat gyarmatosító ember vagyok. Szerintem a mi kultúránkban sok ilyen van. Nem szeretem, hogy a mai világban túlzottan elterjedtek olyan szavak, amiknek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint ami mögöttük van - ez engem nem érdekel, nem érint meg.

Nézzük, mi érint meg. Ha a filmjeid mentén haladunk, akkor téged mindig a nagyon sajátos viszonyok érdekelnek.

Én az érzelmeket, a hétköznapokban előforduló kisebb-nagyobb, de mindenképp normális emberi megnyilvánulásokat és viszonyokat szeretem. Ezektől nem tudok szabadulni. Talán ez nem is szeretet kérdése. Úgy látszik, a személyiségem része az, hogy ezekre figyelek. Aztán, hogy mi a forma, hogy mennyire rugaszkodik el a valóságtól, ott már van bennem játékosság. Ma nem agyalnék olyan filmeken, mint a Gyűrűk ura vagy a Csillagok háborúja, amik totál fikciók, és a mitológiára jellemző lecsupaszított, elemelt hősökben gondolkoznak - jóban és rosszban. Én földhözragadtabb vagyok. Sokkal inkább a hétköznapok eseményeiből dolgozom, de az rajtam keresztül - mondjuk úgy - furcsábban jelenik meg. Legalábbis remélem.

Tudható, hogy a kerekesszékesekről készülsz forgatni. Akkor, amikor elkezdtél írni, miért ez a téma mozdított meg? Inkább közel mész ahhoz, amitől ódzkodik a világ, vagy amivel nehezen tud mit kezdeni a többség? Ez a Csicskára is igaz.

Igen, mert engem izgat a dráma. Az hoz igazán tűzbe. Sokan az alkatom kapcsán félreértik, és azt hiszik, hogy én egy vígjátéki figura vagyok, de azt gondolom, hogy az, hogy valaki könnyed, és nem búvalbélelt - attól még érdekelhetik a drámák. Még akkor is, ha a nap túlnyomó részében alapvetően pozitív, mint ahogy az is vagyok.

Tehát sosem ébredsz úgy, hogy le kéne húzni a redőnyt, nincs kedvem semmihez?!

Nem. Az a feleségem. Már megfigyeltem, hogy inkább a nők ilyenek. A pasik reggel pörögnek. Én nagyon pozitívan ébredek, inkább estére tudok beborulni, de nem ez a lényeg. Ha ez megtörténik, akkor is kizárt, hogy két napot képes lennék elkeseredésben élni. Már megfigyeltem, hogy akármekkora problémám van, másnapra biztos, hogy valahogy helyrebillenti a szervezetem, és jókedvem lesz.

Ezt örökölted? Kitől?

Hát azt nem tudom, mert elég vegyes vagyok. Szerintem ez a fajta kiegyensúlyozottság anyámra és apámra is jellemző.

Te egyébként olyan "szép családba" pottyantál?

Abszolút. Teljes nyugi. Ráadásul második gyerek vagyok, tehát nem az, akinek utat kell törni, akivel szemben nagyobbak a szülők elvárásai, mert ő a nagy. Nem. Én a kicsi vagyok. Tudod, az "öcsi"...

És hogy mi lesz az "öcsiből"?

Fontos, hogy ilyen értelemben nem voltak akarnokok. Nem akarták a meg nem valósított énjüket bennem viszontlátni. Sokszor a szülők a saját "B" életüket várják el a gyerektől. Nálunk nem ez történt.

Édesapád szerszámkészítő volt, édesanyád irodai munkákat végzett. Te nem voltál egy kicsit más? Rebellis?

Egyáltalán nem. Én egy kicsit pörgős, szerintem szórakoztató, kedves gyerek voltam, aki sokat beszélt, és szerette jól érezni magát. Tudod - most lemegyünk biciklizni, aztán feljövünk, megetetjük a halakat, megint lemegyünk, gördeszkázunk, focizunk, aztán hazamegyünk. Sokszor meg szokták kérdezni, hogy nem voltam-e hiperaktív? Tudom, milyen a hiperaktív - az nem ilyen. Én csak mindig szerettem "valamit" csinálni. Ilyen szempontból szerintem tök normális gyerek voltam. Csak szerettem rajzolni, mert megérintett a művészet. Az mondjuk nem egy normális dolog, mert a művészet ugye általában a kevesek sportja. Onnantól kezdve pedig szerintem szerencse kérdése, hogy találkozol-e olyan emberekkel, akik a megfelelő vágányra rakják a vonatod. Bartha László osztályfőnökömnek és Ványai Magdolna matematika és rajz tanár nénimnek köszönhetem azt, ahogy kanyarodott az életem. Gyakorlatilag ők döntötték el helyettem, hogy képzőművészeti szakközépiskolába menjek. A szüleim hagytak, semmiben nem gátoltak, sőt támogattak is. Tanultam festeni, és fizették, ha kellett. Mondjuk ezek nem voltak nagy összegek, pláne a "szociban". Mi került akkor sokba? Semmi. Vettünk nekem egy kempingbiciklit úgy, hogy perselyben spóroltam rá a pénzt. Hát, azért ma ehhez elég nagy malac kéne, nem? Egy igazi, élő disznó nagyságú persely, amibe mondjuk ötezreseket kellene tuszkolnunk.

Hát az én perselyem sem volt dagi, de azt hallottam, hogy festő szakra sokadszorra sem vettek fel. Azon gondolkoztam, hogy te ugye nem adod fel...

Nem, egyébként szorgalmas és kitartó vagyok.

Tehát egy kudarc nem küld a padlóra?

De. A kudarc mindenkinek fáj. Szerintem a kudarcokkal nem lehet együtt élni, de van, akinél a fájdalom egy életre szól - nálam egy napig tart. Másnap felkelek, és már keresem az utam. Ha így visszagondolok, ez a kikezdhetetlen, nyugodt lelki alkat, aki veszi az akadályokat - ez inkább az anyám. A szívós, nagy szorgalom, az az apámra jellemző. Azt gondolom, hogy ezt én fejlesztettem is. Önkéntelenül, vagy óhatatlanul. Tehát nem mindig voltam annyira szorgalmas, illetve ha visszagondolok, mindig csak akkor, ha valami igazán érdekelt. Ezért soha nem voltam jó tanuló. Valahogy kristálytisztán láttam már egész kiskoromban, hogy az, hogy kitűnő legyél, annak igazából nincs értelme. Mert mi következik abból, hogy ha mindenből ötös vagy? Semmi. Azon kívül, hogy te vagy az osztályelső. És? Ugyanakkor nekem is volt az életemben olyan pillanat, hogy valamit ilyen löketszerűen mégis meg akartam csinálni kitűnőre. Például az érettségit. Folyamatosan tanultam és egy négyesem lett végül, pont történelemből, amiből szerintem a legjobb voltam mindig. Abban a pillanatban, hogy négyest kaptam, pedig szerintem tudtam ötösre, el is vették a kedvem a dologtól. Tényleg, minek kitűnőnek lenni?

A fiaidtól se várod el, hogy eminensek legyenek?

Nem, de teljesen értelmetlen is lenne, mert ott őszülnék meg rögtön. Nem alkalmasak rá, de ez nem baj. Azt remélem, hogy lesz elképzelésük magukról. Ez az alap. Engem ez érdekel. Akkor vágnék eret, ha semmi sem érdekelné őket. Megőrülnék. Az, hogy egy kallódó "izé" legyen valamelyikük - na, itt jön ki az akarnokságom -, azt nem tudnám elviselni. Nekem mindegy, hogy rocksztár, gördeszkás, vagy a legjobb gyufaszálépítő mester - csak valami legyen! A "semmihez" nem tudok csatlakozni. Lehet, hogy engedékenyebb szülő vagyok, nem egy tekintélyelvű valaki, viszont a szellemi része az életünknek nyitott, és azt látom a gyerekeimen, hogy okosak, kedvesek és jár az agyuk, és ez mégis azon múlik, amit kapnak, ami elhangzik a feleségem és én köztem. A legtriviálisabb például, hogy mi történik akkor, amikor a gyerek az iskolából hazajön, és mondjuk elkezd cigányozni. Hogy akkor az úgy marad, vagy elkezdődik egy párbeszéd. Nálunk elindul. Nem úgy vagyunk berendezkedve, hogy zárt ajtók mögött a feleségemmel külön élünk egy felnőtt világot.

De egyébként arra a felnőtt "páros"világra is vigyázol?

Nem kell nagyon óvni, mert egy olyan páros vagyunk, ahol én szeretek pasi, a feleségem pedig szeret nő lenni. Innentől kezdve ez megoldódott. Ez nem kopott és nem múlt el attól, hogy gyerekeink születtek. Ez nem pusztán szexuális, hanem egy sokkal gazdagabb dolog, érted? Szerintem minden probléma nélkül lehet családod, és lehetsz felelősségteljes családapa vagy családanya, és ebből nem következik az, hogy a lelked közepe sérüljön. Csak az órarended lesz más, mert az biztos, hogy akkor már soha többé nem mész oda, ahová akarsz, de ahogy megy az idő - ez már nem is olyan nagy probléma. Ezt egyszerűen be kell látni.

De te érzed magadon, hogy változol, hogy öregszel?

Nem érzem, nem fáj, nem tesz tönkre, tehát nem, de öregszem. Furcsa. Régen minden fotón úgy néztem ki, mint most a gyerekeim. Bármelyik fiamról megnézek egy képet - készülhet alulról, fölülről -, mindig jól néz ki. A legrosszabb fényben is. Engem meg lefényképeznek tízszer, és ebből legalább kilencszer az az érzésem, mikor megnézem, hogy ja, ez ilyen? Brrr. De hát nekem nem ez volt a fejem! Ilyen rossz ez a fotós? Aztán rájövök, hogy nem, ez bizony egy jó fotós - amit meg látok, bizony én vagyok. Nem kenhetem rá. Ez szörnyű!

De ilyen "parád" van?

Van. Abszolút, de túllépek rajta. Ez mindenkivel előfordul, csak ahogy mondtam, nekem ez öt percig fáj, nem tovább.

Azt mondtad, hogy tíz évig még pörögsz, de húsz év is megvan előre a fejedben a saját életed filmjéből?

Megvan. Hú, most belegondoltam. A hatvanat azt lehet, hogy mégiscsak idecsapom. Tehát lehet, hogy ez a tíz kétszer tíz lesz...

Legyen úgy! Vagyis még húsz év pörgés! Utána mi lesz?

Az öregkori kép teljesen romantikus magamról. Szeretném, ha sok unokánk lenne. A feleségemmel már most szoktunk kacarászni, hogy mi inkább azok a programszervező nagyszülők leszünk, akikből lehet, hogy már sok is lesz egy kicsit. "Megyünk a Balatonra, ne vigyük le a gyerekeket?" (mondjuk hat unokát). Aztán jön a válasz: " Ne, ne, mi mást terveztünk." Jaj. Vagyis akkor már nem feltétlenül akarok mindig dolgozni, de azt hiszem, hogy emellett az alkotás valami olyasmi, amiről nem lehet lemondani. Lenne, csak lassúbb ütemben. Szívesen csinálnék például olyan filmeket, ami egyrészt most nem felelne meg a habitusomnak, másrészt még borzalmasan kockázatos lenne. Akkor már szívesen csinálnék drága filmeket, amik már akár ötéves periódusokat ölelnek át. Ma még nem nagyon szeretnék nagy költségvetéssel művészkedni, mert rettegnék tőle. Másrészt nincs öt évem rá, mert még gyorsabb és vibrálóbb vagyok.

De alkotni fogsz akkor is.

Igen, de például több növényt szeretnék magunk körül. Kertészkednék, lennének gyönyörű növényeim dús, zöld levelekkel, tudod, ilyen nagyon érzékiek. Nagyon szeretem a színeket, főleg növényeken, jobban, mint a ruhákon vagy az állatokon. Az ételekben vagyok színőrült és a növényekben. Ahhoz viszont valószínűleg egy ház kell. Most lakásban lakunk, mert mindig azt beszéltük a feleségemmel, hogy egy házban talán picit magányosnak éreznénk magunkat. Félek, hogy depressziós lennék télen. Hogy egyedül vagyunk, a kutyáim szomorúan lógatják a farkukat, mínusz 5 fok van, vágni lehet a csendet kint, és harmadszorra ellenőrzöm a kályhát, nehogy szén-monoxid-mérgezést kapjunk. Még nem a mi világunk "a ház", de később talán lehet. Most még "lakásos" emberek vagyunk, de beszéltünk már arról, hogy majd talán Szentendréig elmerészkednénk. Vagyis nem a nagy pusztaságba, de egy településen lehet, hogy már a telet is kibírnánk, de nem röghöz kötötten, mert utazni is sokat szeretnék! Idős korban azt nagyon élvezném. Elmenni a bolygónk fura helyeire. Láttam a tévében egy dokumentumfilmet egy olyan afrikai országról, aminek a tengerpartjára még nem lépett turista. Van egy olyan partszakasz, ahol érintetlen a természet, és az elefántok ott fürdőznek a tengerben. Tök giccs az egész. Mintha egy állatmesekönyvet kinyitnál és Elefánt Anti és Elefánt Juli szerepelnének benne. Mintha ember szerepeket látnál, de nem, mert közben egy sok ezer évvel ezelőtti állapotot érzékelhetsz, de felsorolnom is nehéz lenne, hány helyre mennék szívesen. India is vonz már évek óta. Falusi Mariann pedig azt mesélte, hogy nem kell Thaiföldre menni, sokkal jobb Vietnám - ahol az út mellett ott van egy, az amerikai hadsereg által szétlőtt helikopter, amiből zöldséget árulnak az út mentén. Ezeket szívesen megnézném - kicsit még hiányoznak az életemből.

Na, akkor van dolog bőven.

Hát van! Ezért mondom: Elvagyok én! Tudod, van, akinek minden sok. Jaj, el kell menni oda, hú! Jaj, most akkor költözzünk egy nagyobb lakásba? Áh, hagyjuk! Van, akinek ez adja a biztonságot. Nekem inkább a sok a vonzó, mint a kevesebb.