Drakula-kritika: Luc Besson modern, látványos vámpírrománca meglepő, de működik
2026.02.13.
Ha azt hitted, a vámpírok már mindent megmutattak, Caleb Landry Jones most újraharapja a mítoszt és ezúttal nem csak a vér folyik. Tényleg szükségünk volt még egy Drakula-filmre?
Valljuk be, hogy a vámpírfilmek − főleg a Drakula-sztori − az utóbbi években olyanok lettek, mint a karácsonyi filmek decemberben – mindig jön egy újabb, és mindig azt hisszük, hogy már mindent láttunk. Robert Eggers komor, művészies Nosferatu-ja után különösen nehéz volt elképzelni, hogy bárki friss vért pumpálhat Bram Stoker klasszikusába. Aztán megérkezett Luc Besson, Az ötödik elem rendezője, és azt mondta: „Fogjátok a kereszteket, most én jövök.” Az eredmény? Meglepően szórakoztató.
Forrás: IMDb
Drakula (2026) filmkritika – Caleb Landry Jones szenvedélyesebb és merészebb, mint valaha
- Luc Besson új Drakula-adaptációja látványban merészebb és modernebb, mint az elmúlt évek vámpírfilmjei
- Caleb Landry Jones játékosan őrült, mégis szenvedélyes főgonoszt formál, Christoph Waltz pedig intellektuális ellenpontként érkezik
- A film romantikusabb, érzékibb és poposabb, mint a klasszikus feldolgozások
Besson Drakula (2026) című filmje nem akar hűvös művészfilm lenni. Nem akar didaktikus horrorleckét adni. Ehelyett grandiózus, túlszaturált, romantikusan túlfűtött gótikus operát csinál – és bár nem hibátlan, mi bizony jobban élveztük, mint az elmúlt évek hasonló próbálkozásait.
Caleb Landry Jones: vámpír, aki élvezi az öröklétet
A film legnagyobb ütőkártyája egyértelműen Caleb Landry Jones, aki Vlad hercegből lett Drakulaként egyszerre groteszk, játékos és tragikusan szenvedélyes. Az alakítása néha Gary Oldman ikonikus verzióját idézi, máskor pedig mintha egy Tim Burton-univerzumból szabadult volna ki – de közben végig a saját útját járja.
Jones Drakulája nem pusztán vérszívó, hanem egy szerelmes férfi, aki 400 éven át cipeli a gyászt. És igen, van benne valami teátrális túlzás, némi camp-es báj, de itt ez most inkább erény, mint hiba. Amikor megjelenik a vásznon, történik valami. A film felélénkül, a jelenetek pedig vibrálni kezdenek.
És ez az, ami az utóbbi adaptációkból sokszor hiányzott: a karizma.
Egy szenvedősebb, modernebb szerelem
A vámpírtörténet már mindenkinek ismerős. Vlad elveszíti szerelmét, Elisabeth-et, majd Isten ellen fordulva az örök kárhozatot választja, hogy egyszer újra találkozhasson vele. A 19. századi Párizsban aztán rátalál Mina Murrayre, aki talán több, mint egyszerű hasonmás.
Besson itt nem finomkodik. A romantika hangsúlyosabb, érzékibb és szenvedősebb, mint eddig. A film szinte melodramatikus intenzitással beszél az örök szerelemről, reinkarnációról és vágyakozásról. A vizuális világ – mély bordók, aranyló fények, túlzó kosztümök – inkább emlékeztet egy gótikus Moulin Rouge-ra, mint egy klasszikus horrorra.
És pont ez a merészség teszi frissebbé.
Igen, néhol túlmagyaráz a forgatókönyv. Igen, néhány párbeszéd körbe-körbe jár. De a film érzelmi töltete erősebb, mint sok korábbi, hűvösen stilizált feldolgozásé.
Látvány mindenek felett – De most ez nem baj
Luc Besson mindig is a vizuális túlzások nagymestere volt. A monumentális díszletek, a digitális gargoyle-ok, a barokkosan gazdag kosztümök mind azt üvöltik: ez egy nagyvásznas élmény. És valóban az.
Míg a Nosferatu inkább hideg, árnyékos és minimalista volt, addig ez a Drakula látványosabb, modernebb és poposabb. Néhol már-már videoklipszerű, máskor grandiózus történelmi tablót kapunk. A zene, a tempó, a vizuális effektek mind azt sugallják: ez a verzió a 21. század közönségének készült.
Persze, akadnak túlkapások. A finálé kicsit széttartó, az akciójelenetek néha inkább komikusak, mint félelmetesek. De legalább nem unalmas.
Christoph Waltz és a morális ellenpont
Christoph Waltz papként – afféle Van Helsing-figuraként – intellektuális súlyt hoz a történetbe. Az ő jelenetei filozofikusabbak, Istenről, hitről és erkölcsről szólnak. Bár karaktere nem mindig kap elég mélységet, jelenléte mégis stabil alapot ad a filmnek.
Az igazi fókusz azonban végig Drakula és Mina kapcsolatán marad. Ez a film nem a rettegésről, hanem a megszállott szerelemről szól.
Több mint 200 Drakula-film után
Több mint kétszáz Drakula-adaptáció után valóban felmerül a kérdés: lehet-e még újat mondani? Besson nem forgatja fel a mítoszt, nem radikalizálja, nem dekonstrukciót csinál. Amit viszont tesz: modernizálja, felerősíti, és érzelmileg túltolja. És néha ennyi elég.
Értékelés: 8/10
Mert bár ez a Drakula nem tökéletes, nálunk jobban működött, mint a közelmúlt hűvösebb, művészibb próbálkozásai. Szenvedélyesebb, látványosabb, merészebb – és igen, szórakoztatóbb is.
Miért nézd meg a Drakulát?
Luc Besson Dracula (2026) című filmje nem váltja meg a vámpírmítoszt, de új energiát ad neki. Caleb Landry Jones karizmatikus és játékosan őrült alakítása, a modern, túlfűtött látványvilág és az érzelmileg hangsúlyos romantika miatt ez a feldolgozás frissebbnek hat az elmúlt évek próbálkozásainál. Bár a forgatókönyv néhol túlmagyaráz és a finálé kissé szétesik, az összkép így is erős és élvezetes.
Ezek is érdekelhetnek:
