Marty Supreme kritika: Timothée Chalamet pingpongos antihőse nem csaló, csak gátlástalan
2026.02.09.
Mi történik, ha egy Safdie-film főhőse sosem lassít, sosem kételkedik, és sosem kér elnézést? A Marty Supreme pontosan erre ad választ – méghozzá idegesítően jól. Figyelem, a kritika spoilert tartalmaz!
Nem akarunk családterapeutát játszani, de nehéz nem észrevenni az összefüggést: amióta a Safdie testvérek 2024-ben külön utakra tértek, mindketten megszállott, egoista sportolókról kezdtek filmeket készíteni, akik képtelenek elviselni a második hely gondolatát. Benny Safdie tavalyi Zúzógépje Dwayne Johnsonnal visszafogottabb lett, mint vártuk. Josh Safdie viszont a Marty Supreme-mel visszatért ahhoz az idegbajos, túlvezérelt energiához, amit a Csiszolatlan gyémánt óta védjegyének tekintünk.
Forrás: IMDb
Marty Supreme kritika – hazudik, manipulál, győz, és ez a legijesztőbb benne
- A Marty Supreme nem egy sportfilm, hanem egy kíméletlen karaktertanulmány a siker iránti megszállottságról.
- Timothée Chalamet elementáris energiával játszik, de ez mégsem a legerősebb alakítása.
- Josh Safdie első önálló filmje kaotikus, túlcsorduló és szándékosan kényelmetlen.
A Marty Supreme nem kér elnézést, nem magyarázkodik, és nem akar szerethető lenni. Ez a film pontosan olyan, mint a főhőse: hangos, pimasz, gátlástalan.
Egy antihős, aki nem kér feloldozást
A film középpontjában Marty Mauser áll, − akit Timothée Chalamet játszik, pontosabban: ural. Sovány, pattanásos, szerencsétlen bajszosz figura, aki első ránézésre csak egy statiszta lehetne egy régi testépítős reklámban, nem élsportoló. Marty azonban annak tartja magát. Csak épp a sportja a pingpong, ami 1952 Amerikájában nem éppen a megváltás gyorsvonata.
Világbajnoki álmok ide vagy oda, Marty nappal a nagybátyja brooklyni cipőboltjában dolgozik. És itt derül ki az igazi tehetsége, ami nem az ütőnél, hanem az embereknél kezdődik. Marty született üzletember, aki morális iránytű nélkül navigál a nagyvilágban. Átver bowlingozókat New Jersey-ben, elcsábít egy nála jóval idősebb, házas filmsztárt (Gwyneth Paltrow), és mindenkit úgy csűr-csavar, ahogy az érdekei kívánják.
Amikor a nagybátyja menedzseri pozíciót ajánl neki, a film akár el is indulhatna egy klasszikus „biztonság vagy álom” dilemmán. De Marty számára ez nem kérdés. A stabilitás nem opció. Csak az számít, hogy világbajnok pingpongos legyen.
Forrás: profimedia
Karakterharc, avagy hogy jön ide Mickey egér?
Marty Mauser egy önző, manipulatív, sokszor kifejezetten ellenszenves figura. Mégis működik. Mert bár hazudik, nem csaló. Ő az örök kisember, aki pusztán az eszére, a pofájára és a gátlástalanságára támaszkodik. Nem véletlen a név sem: a „Marty Mauser”-ben ott cseng a „Mickey Mouse” – az amerikai túlélés egyik archetípusa.
A pingpong, mint metafora – Nem sportfilm, hanem túlélési gyakorlat
A Marty Supreme egyik legfontosabb félreértése, hogy sokan sportfilmként közelítenek hozzá − mint, ahogy azt mi is tettük. Pedig a pingpong itt legfeljebb narratív ürügy. A meccsek száma meglepően kevés, viszont amikor Safdie megmutatja őket, mindegyik pontos lenyomata Marty személyiségének: gyors, agresszív, kiszámíthatatlan, és soha nem fair.
Marty számára a sport nem nemes versengés, hanem eszköz a társadalmi felemelkedéshez. Ez különösen látványos a londoni szakaszban, ahol pénz nélkül száll meg a Ritzben, természetes arroganciával követelve magának azt az életet, amiről úgy gondolja, jár neki.
Hazugság, szex, státusz – Minden tranzakció
A Gwyneth Paltrow által alakított Kay Stone karakterével való viszonya a film egyik legcinikusabb szála. Marty pontosan tudja, hogyan kell egy idősebb, kiégett filmsztárt elbűvölni: figyelemmel, vágykeltéssel, önbizalommal. A kapcsolatuk nem romantikus, hanem kölcsönös kihasználás. Kay Marty a fiatalságát és lendületét szívja fel, Marty pedig pénzt, kapcsolatokat és legitimációt nyer.
Chalamet itt brillírozik igazán. Marty nem klasszikus csábító, hanem egy túlpörgött, szinte zavarba ejtően intenzív figura, aki sosem kapcsol ki. Nézőként egyszerre taszít és vont a karakter – és ez a kettősség a film egyik legnagyobb erénye.
Safdie-univerzum csúcspontja és túlterhelése
A New Yorkba visszatérő, pénzért és túlélésért küzdő Marty történetszála már szinte a Csiszolatlan gyémánt önidézete. Illegális pingpongfogadások, kétes figurák, autóbaleset, fegyver, tűz, árvíz – Safdie nem is próbálja leplezni, hogy a káosz itt már öncélú.
Ez az a pont, ahol a film sok nézőt elveszíthet.
A tempó fárasztó, a konfliktusok halmozása szándékosan kimerítő. De ez koncepció: „Marty Supreme nem akar szórakoztatni, be akar rántani Marty idegrendszerébe.” Szerintünk elég hatásos.
A finálé – Győzelem minden áron
És akkor eljutunk Tokióba. Marty ott van a világbajnokságon. Játszik. Győz. Ünneplik. Papíron ez a katarzis pillanata. De Safdie nem adja meg.
A kamera nem időzik a diadalon. Marty arca nem felszabadult, nem boldog – inkább számító. Mintha már a következő lépést tervezné. A film itt mondja ki a legfontosabb állítását: Marty soha nem fog megállni. Nincs erkölcsi tanulság, nincs büntetés, nincs megváltás.
Ezért válik igazán nyugtalanítóvá a Marty Supreme. Mert nem azt mondja, hogy a gátlástalanság rossz – hanem azt, hogy gyakran működik.
Timothée Chalamet – Lenyűgöző, de nem csúcsteljesítmény
Chalamet fizikailag és energiában mindent belead − még a fenekét is. Marty Mauser vibrál, él, uralja a vásznat. De mégis ott marad az érzés: láttunk már tőle mélyebb, fájdalmasabb, összetettebb alakítást. A Beautiful Boy érzelmi rétegzettségét itt sajnos nem kapjuk meg.
Ez részben a karakter hibája is. Marty nem reflektál, nem omlik össze, nem tanul. És lehet, hogy ez tudatos döntés, de emiatt az alakítás inkább lenyűgöző, mint igazán megrázó. Értjük az Oscar-jelölést, de hogy díjat érdemelne-e? Szerintünk, ahhoz harmatgyenge a mostani mezőnyben.
Értékelés: 10/8,5
A Marty Supreme nem könnyű film, és nem is akar az lenni. Josh Safdie első önálló rendezése kíméletlen portré a siker amerikai mítoszáról, ahol a győzelem fontosabb, mint az emberi kapcsolatok, az igazság vagy az erkölcs.
Brutálisan intenzív, technikailag erős, morálisan zavarba ejtő alkotás– de nem az a fajta, amit újra és újra át akarunk élni.
Timothée Chalamet antihőse nem szerethető, nem példamutató – de tagadhatatlanul emlékezetes. A film legnagyobb ereje éppen abban rejlik, hogy nem ad kapaszkodót: a nézőnek magának kell eldöntenie, hogy Marty Mauser hős-e vagy szörnyeteg.
Ezek is érdekelhetnek:
