Amikor kicselezhetetlen a szerelem

Kassai Tini

2011.08.22.

Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Izgalmas kérdés, hogy vajon hogyan születik a szerelem. Talán véletlenül? Vagy tudat alatt érzünk rá nagy egyezésekre, és ez alapján választunk társat magunknak? Esetleg a szikrázó csillagok jelölik ki a szerelem útját?

Cikkünkben az elkerülhetetlen, az előre megírt, a ki nem cselezhető, el nem játszható szerelmeket járjuk körbe.

Szerelem első pillantásra

Sokan hiszik, hogy a szerelem fellobbanásához elég egyetlen pillantást vetni a másikra, esetleg csak meghallani a hangját. Mások szerint egy fotó alapján is rá lehet érezni arra, hogy a másik a kiválasztott. Aztán akadnak olyanok is, akik a szerelmet kémiai kötésnek tekintik, a hormonok egymásra találásának, és esküsznek arra, hogy az elkerülhetetlen végzet nem előre megírt forgatókönyv alapján köti a "frigyeket", csak a természet boszorkánykonyhája teszi évezredek óta a dolgát. Megint mások véleménye szerint a csillagok tehetnek mindenről, az ahogyan állnak születésünk pillanatában, és hiszik, hogy az elrendelt szerelem az égboltról készült karmikus pillanatfotó alapján törvényszerűen következik be. És valóban, akik értik ezt a nyelvet, milliméter pontossággal tudják bebizonyítani, hogy nincsenek véletlenek - vagy mégis?

Anikó, 37 éves, közgazdász:
"Közhelyes lesz, amit mesélek, de én a páromat valóban egyetlen pillanat alatt szerettem meg. Egy benzinkúton álltam éppen, és fizetésre vártam. Ő előttem állt a sorban. Még csak jó kedvem se volt, sőt, feszült voltam, görcsöltem, aznap reggel jött meg a menzeszem. Velem volt a hároméves kisfiam is, aki nyafogott mindenért. És mégis, egyszerűen lenyűgözött az előttem álló pasi válla, a tartása, a tarkójának az íve. És az illata. Úgy dobogott a szívem, azt hittem, meghallja, és némán esdekeltem, hogy forduljon már meg, vegyen észre. Sőt, túl minden problémámon arra vágytam, hogy szeressen belém, pedig az arcát se láttam. És aztán megfordult és rám nézett. Most már tudom - sokat beszéltünk azóta erről az első, a sorsfordító találkozásról -, hogy érezte a tekintetemet a hátán, azt mondta, olyan volt, mintha forró lehelet masszírozta volna a bőrét, és szívből remélte, hogy ha megfordul, egy olyan ember lesz mögötte, akit egy életre maga mellett tudhat majd. Szóval nálunk első pillantásra, nálam szemkontaktus nélkül, nála pedig az izzó (ő ezen azóta is sokat humorizál) tekintetem volt a kapcsolat kezdete. Vagy már ezer és ezer éve ismertük egymást? És valójában elkerülhetetlen volt a találkozás? Hiszen se előtte, se utána nem tankoltunk ott, mindkettőnknek tökéletesen kiesik a mindennapi útvonalából az a benzinkút..."

Endre, 34 éves, jogász:
"Én aztán soha nem hittem a sorsban, szerettem a magam módján, a józan eszem alapján intézni az ügyeimet. És igazából addig a pillanatig mindig mindent, pontosan megterveztem. Csak azt nem kalkuláltam bele, hogy az élet képes meglepetéseket okozni, a magabiztos, racionális öntudattal élő embereknek is. És azt se tervezhettem előre, hogy Anna fotóját meglátom.
Asszisztensi állást hirdetett az ügyvédi iroda, és az én feladatom volt fogadni, átvizsgálni a jelentkezők önéletrajzát. Így került a szemem elé Anna anyaga is, a legszebb arcról készült fotóval, amit csak láttam. Mi olyan különleges benne? Minden! Minden apró részlet. Ahogy a szempillája felfelé kanyarodik, a bujkáló kis mosoly a szája sarkában, a finom smink és a tekintete, ami egyszerre okos, álmodozó és csábító. Azonnal tudtam, hogy annak a nőnek tartom a kezemben a fotóját, akit nekem rendeltek. Nem érdekelt, hogy milyen a teste, milyen a hangja, hogy valójában okos-e vagy buta. Azt tudtam, nekem ez a nő kell. És nem csalódtam. Annát tényleg nekem szánták az égiek. Olyannyira, hogy később elmondta, valójában soha nem érdekelte a jogi pálya, aztán egy alkalommal meglátott egy hirdetést a neten: jogi asszisztens képzésre lehet jelentkezni. Aznap járt le a határidő, amikor lélekszakadva berohant a képzőhelyre, hogy az ő jelentkezését mindenképp fogadják még el. Végigkínlódta az egészet, utálta és fogalma sem volt, hogy mit keres ott. Aztán az oklevél megszerzésének napján látta meg a cégem hirdetését. Teljesen olyan volt, mintha láthatatlan erők - akár akarta volna, akár nem - terelgették volna felém."

És amikor a szirének hangján szól a szerelem

Bálint, 28 éves, taxisofőr:
"Soha nem hittem volna, hogy ilyen létezik, de Enikőt - aki ma már a feleségem - a hangja alapján választottam. Vagy mégsem, hiszen 'találkozásunk' reggelén már éreztem, hogy van valami a levegőben. Valami húz, valami tol előre, és megmagyarázhatatlanul erős eufóriával indultam a munkába. Ültem a kocsimban a droszton, és vártam a jól ismert hangot, amely 'kiosztja' majd rám a munkát. És a munka, a rendelés megérkezett, csak éppen valami léleksimogatóan puha, bársonyos, élettel teli hang szólt hozzám az éterből. Azonnal beleszerettem, sőt, azt éreztem, hogy ennek a hangnak a gazdáját már régóta szeretem, hozzám tartozik. Még aznap randevút kértem tőle, amit ő úgy fogadott el, hogy soha nem látott, de később azt mondta, nem is tudott volna nemet mondani, hiszen őt is űzte aznap valami. Hogy csak jó helyen voltunk, jó időben? Nem tudhatom, mindenesetre amikor Enikő altatja az ikreinket, és énekel nekik, egyszerűen úgy érzem, hogy hazataláltam, és hogy ez így van rendjén, nem is lehet másképp, mi összetartozunk. Aztán egy alkalommal a párom elment egy asztrológushoz, aki elmondta, hogy pontosan látja, nem kerülhettük volna el a találkozást."

Acélból sodort szerelem

Orsolya, 40 éves:
"Tízévesek voltunk mindketten, amikor megismertük egymást, tizenöt, amikor először csókolóztunk. De én valahogy mindig menekültem előle. Féltem a találkozásainktól, mert Tamás olyan erős volt, mindig legyőzöttnek éreztem magam mellette. Húszévesen mégis igent mondtam, amikor megkérte a kezem, majd egy év múlva, már hasamban a közös fiunkkal, elköltöztem tőle. Pedig nem voltak nagy, látványos veszekedések, csak én nem leltem a helyem mellette. Olyan nyugtalanság volt bennem, hogy én ezt a kapcsolatot nem akarom, túl erős a bilincs, túl erős az ő meggyőződéses szerelme irántam, minden olyan túl... túl... túl... aztán jött sok kis apró szerelem. Csalódások, ilyen-olyan diadalok, de valahogy nem horgonyoztam le senki mellett, illetve ma már látom, hogy esélyt sem adtam a 'kérőknek', csak használtam őket a bennem sötétlő fizikai, érzelmi űr betöltésére. Aztán a harmincadik születésnapomon, amikor Tamás a közös fiunkkal együtt érkezett, hogy felköszöntsön, akkor éreztem rá, hogy lám, ez az ember az én másik felem. Miért akkor és addig miért nem? Nem tudhatom, csak azt éreztem, hogy végre le lehet húzni a vitorlát, mert Tamás az én párom, és nem kell tovább szél, nem akarok már nélküle semmit. Azóta együtt vagyunk, és hatalmas a béke bennem. Tamás pedig azt mondja, amióta ismer, azóta tudja, hogy mi összetartozunk, és valami hatalmas türelemmel és megértéssel kezelte az én lázadásomat a sorsunk ellen, és végtelen nyugalommal várta a visszatértemet."

Iván, 43 éves:
"Ibolyával egy edzőtáborban ismerkedtem meg. Különlegesen izmos, nyúlánk, sportos lány volt. Istenem, de irigyelt engem a többi srác, amikor engem választott! És én valahogy az első pillanattól tudtam, hogy ez a természetes.
Aztán az esküvőnk után egy nappal Ibolya rosszul lett, belázasodott, fájtak az izmai, az izületei. Hetekbe telt, mire kiderül, hogy mi a baj: Lyme-kór. Nem is akármilyen. És az én csupa erő, csupa élet, örökké lábujjhegyen táncoló kis páromat látnom kellett összetörve, csontsoványan, ahogy küzd az életéért, az egészségéért. És egy pillanatra sem éreztem azt, hogy nekem az a lány így már nem kell, sőt minél rosszabbul volt, annál nagyobb lett bennem a szeretet iránta és az akarat, hogy segítek visszatalálni a normális életbe. Ma már (10 évvel később) szinte jól van, és ez nagyon fontos, de a legfontosabb az, ahogy a lelkem egy pillanatra sem távolodott el tőle. Akadtak volna a betegsége idején is szép, adakozó, bevállalós partnerek, de nekem nem kellettek. Nem azért, hogy ne fájjon neki (szerintem megértette volna), hanem mert egyszerűen nekem nem kellett más. Milyen istenek akarják, hogy ez így legyen? Megírta valaki előre? Valami hatalmas energiaáramlásnak köszönhetem Ibolyát és a vele járó feladatokat? Vagy valaki jót szórakozik a mi nyomorultan is gyönyörű életünkön? Nem ismerem a válaszokat, csak azt, hogy Ibolya nélkül nem tudok létezni."