"Nem bírtam megfogni a fiamat" - Így szültem

Kriszti gyermek nélkül is teljesnek érezte az életét, egészen addig, míg mostani párjával meg nem ismerkedett. Elhatározásukat először nem koronázta siker, aztán végül karácsonykor érkezett a jó hír, szeptemberben pedig már egy óriási kisfiúval ismerkedhettek.

"Folyamatosan jó kedvem volt a terhesség alatt"

"Az első terhességem sajnos vetéléssel végződött. Nagyon nehéz volt, de túléltük a férjemmel. Ezek után tovább próbálkoztunk, és vártunk, de csak öt hónap múlva, karácsonykor lett újra pozitív a terhességi teszt. Az előző rosszul végződő terhesség miatt nagyon aggódtam az első 12 hétben, de akkor minden a legnagyobb rendben volt. Az ultrahangos vizsgálatokon mindig mondta a szonográfus, hogy a baba jóval nagyobb a kelleténél, de egészséges, majd az is kiderült, hogy kisfiú.

A 20. hét környékén viszont a méhem elkezdett rettenetesen keményedni. Az orvos azzal nyugtatott, hogy zárt a méhszájam és csak a nagy magzat miatt lehet ez a kellemetlenség. Aztán elkezdett fájni a csuklóm és a karjaim, de annyira, hogy éjszakánként sírtam a fájdalomtól. Alagút-szindrómával diagnosztizáltak. Mindezek ellenére mégis úgy emlékszem vissza a terhességemre, hogy nagyon szép volt, és szép nagy pocakot növesztettem."

Meg kellett indítani a szülést

A pocak növesztésére volt is idő, a baba ugyanis a végsőkig húzta a születést: mivel a mamája pocakjában négy kiló fölötti súllyal éldegélő kis Csege csak nem akarta megnézni magának a külvilágot, Kriszti kórházba került, és meg kellett indítani a szülést. Végül a kis vasgyúró 61 centivel és 4430 grammal érkezett meg.

"A kiírt napon a kórházban megvizsgált egy fiatal orvos, aki elfelejtette közölni, hogy megpiszkálja a méhszájamat. Olyan fájdalmat éreztem, hogy összezártam a lábaimat - közte a dokival -, és kérdeztem, miért nem szólt, mit csinál!? Az orvos bocsánatot kért, és egy ujjnyira tágult méhszájról beszélt. Többen mondták utána, hogy nála sok szülés beindul 'vizsgálat' után, de nálam ez sem segített. A 41. héten már be kell feküdnöm, és hétfőn 7 órára mentem szülésindításra. Nem izgultam, hiszen már akkora hasam volt, és olyan lent hordtam, hogy amikor leültem egy székre, szó szerint fel kellett emelnem a pocakot és ráraknom a combomra. 11 órakor az orvos burkot repesztett, és vártuk a fájásokat, de nem jöttek. Aztán 12 órakor bekötötték az oxitocint, negyed óra múlva pedig már 1 perces fájások jöttek. Senki sem gondolta, hogy ekkora a babám, mindenki azzal 'biztatott', hogy ezen a lukon nem fog kiférni, miért nem császároznak meg, még mindig itt szenvedek. Nem is tudtam mit mondani rá.

Délután 4 óra felé kértem és kaptam is EDA-t - epidurális fájdalomcsillapítót -, ami nagyon jó volt. Aztán kiderült, hogy nem jó szögben van a gyerekem feje, ezért minden fájásra teljes erőből az oldalamon fekve rá kellett nyomnom, két órán keresztül. Rettenetesen elfáradtam, de sikerült, és szépen tágultam. Aztán 8 órakor jött végre az orvosom, aki megvizsgált, és végre kimondta: szülünk! Amíg vártuk a fájást, addig cirógatta a hasamat, mert így ő is érezte az összehúzódást, és azonnal nyomott velem együtt. Aztán nem tudtam megítélni, mennyi idő múlva, de egyszer csak kibújt a baba feje, és utána már csúszott is a teste. A szülésznő elkapta és csak annyit tudott mondani: 'Úristen, mekkora!' Nyolc óra tizenöt perc volt, bennem csak annyi erő maradt, hogy lássam a nyakára tekeredett köldökzsinórt, és halljam, hogy nem sír föl. Annyit tudtam csak kinyögni, hogy 'gyerünk, bébi', ekkor felsírt, és rátették a hasamra."

"Annyira véreztem, hogy remegtem tőle"

Sajnos Kriszti megpróbáltatásai ezzel nem értek véget, hiszen nagyon sok vért veszített, és a gátsebe is hatalmas volt - ráadásul a baba is elkapott egy fertőzést.

"Az volt az első gondolatom, hogy milyen nehéz a gyerek. A méhlepényeim - merthogy kettő volt - sajnos nem akartak leválni, ezért az orvosom egészségügyi kaparást végzett, majd otthagyott. A szülésznő jött rendet csinálni, hogy a párom visszajöhessen az ő pici fiával, és mellre tegyük a babát. Aztán azzal a lendülettel ijedten szaladt is az orvosért, mert annyira véreztem - mondtam is neki, hogy rettenetesen remegek, és nem tudom kontrollálni. Ezután két óra infúzió jött és háromnegyed óra varrás. Sajnos a vérvétel eredménye szerint nagyon vérszegény voltam, így szigorú fekvést írtak elő.

Én nem tudtam, hogy mennyire gyenge vagyok, csak másnap jöttem rá, amikor nem tudtam felülni az ágyamon. A fiamat sokszor nálam hagyták, de aztán jött egy csecsemős nővér, aki 'úgysem tudja ellátni, ezért majd én jövök érte és viszem-hozom' felkiáltással elvitte. Kedves akart lenni, csakhogy bennem az volt, hogy én akarom a fiamat ellátni, mert ő az enyém, és mennyire nagyon szeretem azt a kis csomagot, aki csak akkor volt csöndben, ha cici volt a szájában. Sajnos két napig a WC-re sem mehettem ki - nem is tudtam lábra állni -, de a nővérek segítettek mindenben. Annyira nem volt furcsa, hogy az addig a hasamban lakó baba megszületett és itt van velem, hogy már ez volt furcsa. Mintha mindig is így lettünk volna együtt.

Aztán sajnos fertőzést kapott - valószínűleg nyelt a magzatvízből -, és maradnunk kellett még pár napot. Mivel nagy baba volt, és a hozzá tartozó étvágy is nagy volt, az én tejem pedig elég kevéske, így állandóan sírt. Annyira az anyatejes táplálást erőltették, hogy Csege semmit sem kapott, de végül addig ültem bent a csecsemősök nyakán - próbáltak segíteni fejni és etetni is -, hogy azt mondták: igazam van, nincs elég tejem, és kaptunk tápszert kiegészítésnek. Hétfőn szültem meg, és végül csak vasárnap jöhettünk haza."

A nehéz szülés okozta vérveszteség Krisztit még a gyermekágyas időszakban is elgyengítette, de párjától sok segítséget kapott.

"A párom szabadságot vett ki, így itthon volt velünk egy hétig. Nem tudtam volna ellátni a fiunkat, ha ő nincs. Nagyon gyenge voltam a vérveszteség miatt, és mert nem kértem a felajánlott vérátömlesztésből. Minden házimunkát a párom végzett el, nekem csak a baba körüli teendők maradtak, de abban is rengeteget segített, fürdetett, pelenkázott, etetett. Nagyon fáradt voltam, és a fiam sajnos nem szeretett aludni, így a kimerültség olyan fokára jutottam el, amit addig nem is ismertem.1 évig nem aludt a gyerek 2-3 óránál többet egy huzamban. Ennek ellenére hamar összeszoktunk, én mertem hinni az anyai ösztönömben.

A testi felépülés azonban még mindig várat magára, mivel mondhatni 'lyuktól-lyukig' vágtak és varrtak, és a fél órás kitolás bizony eléggé tönkretett. Intim tornával tudok javítani a helyzeten, két év múlva pedig már kistestvért szeretnénk. Nagyon szeretek anya lenni és rájöttem, hogy tényleg nem lehet ezt az érzést máshol megkapni, és másnak adni, mint a saját gyermekünknek. Tudom, hogy közhely, de amíg nem volt gyerekem, addig nem volt teljes az életem."