A világ legsikeresebb asszonyai: Törőcsik Mari

2015 áprilisában jelent meg a hazai Forbes azon listája, amelyben négy kategóriába besorolva listázták az 50 legbefolyásosabb magyar nőt. A média, a közélet, az üzleti élet és a kultúra legmeghatározóbb asszonyait tíz újságíró két hónap alatt 130, Magyarországon hatással bíró jelöltből választotta ki.

Valószínűleg senkinek nem okozott meglepetést, hogy kultúra kategóriában a kétszeres Kossuth-díjas színművész, Törőcsik Mari is felkerült a listára. A művésznő a kategórián belül a megtisztelő 6. helyet érte el.

Törőcsik Mari, az élő legenda

A Körhinta felejthetetlen Pataki Marija 1935. november 23-án, Törőcsik Marián néven látta meg a napvilágot. A különleges keresztnévnek története is van: amikor Mari szülei a községházán bediktálták a kislány nevét, a Mariannt, a közjegyző véletlenül Mariánként adminisztrálta. A Mari művésznevet pedig később Hegyi Barnabás, a Körhinta című film operatőre ajánlotta az akkor húszéves színésznőnek, mondván,

Közgazdasági gimnáziumban érettségizett, de egy hirtelen felindulásból még az érettségi előtt felvételizett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol azt tanácsolták neki, hogy előbb inkább érettségizzen le. Mari ezt meg is tette, majd felvételt nyert operett szakra. Még csak első éves volt a főiskolán, amikor megkapta az ikonikus Pataki Mari szerepét a Körhinta című filmben, amellyel aztán 1956-ban Cannes-t is megjárta. Bár 1958-ban a Nemzeti Színházhoz szerződött, továbbra is inkább filmekben tűnt fel, az igazi színházi kiugrására 1968-ig kellett várni.

Pályáját felejthetetlen alakítások kísérték a filmvásznon és színpadon egyaránt,

2008-ban egy kórházi rutinvizsgálat közben megállt a szíve, kómába esett, napokig küzdöttek az életéért, végül csodával határos módon felgyógyult, mozgásképessége és emlékezőképessége is visszatért.

Bár ma már csak kisebb szerepeket vállal, Törőcsik Mari még 80 évesen is elkápráztatja a közönséget. 2015 novemberében így nyilatkozott az Origónak:

„Nem tudom, hogyan csináltam, de hatvan évig arra készítettem fel magam, hogy ha be kell lépni a színpadra, vagy azt mondják, felvétel, akkor az idegrendszerem egyik pillanatról a másikra a megfelelő állapotba kerüljön. Nem tudom, hogyan, de erre ma is képes vagyok; persze ettől még lehetek rossz. De ha majd észreveszem, hogy ez megszűnik, és nem áll át az idegrendszerem úgy, ahogy kell, akkor abba fogom hagyni, de addig nem, mert azt hiszem, akkor meghalnék."