Peller Mariann blogja 4. rész

Hajlandó vagy feltétel nélkül elfogadni valaki másnak a hitét? Észreveszed a közös pontokat kettőtök hitében akkor is, ha úgy tűnik, egészen máshogy szemlélitek a világot? A Gáspár Lacival folytatott beszélgetés csodálatos példa volt arra, amikor két ember alapjaiban ugyanabban hisz, csak más szavakat használ, vagy másként fogalmazza meg ugyanazt.

Én minden élethelyzetben, minden tapasztalásban keresem (sőt, titkon várom) a bizonyosságot, hogy olyan félreérthetetlen jelet kapok az égiektől, amire utána mindig emlékezni fogok, és semmivel sem lehet majd összetéveszteni. Lacinak pedig megadatott ez az élmény. Nem is egyszer. De az egyik legemlékezetesebb ilyen élménye az volt, amikor két jelet is kért Istentől, a Megasztár vigaszágas fordulójában. Mindkét jelet megkapta. Elgondolkodtam, hogy én mégis miért nem kértem ilyet soha?

Persze gyerekkoromban előfordult olyan, hogy azt kértem, hogy ha Isten valóban létezik, akkor szálljon el egy madár az ablakunk előtt – most! Mit ad Isten? Hát persze, hogy soha nem szállt el! De miért nem?

Azt hiszem, tudom: Isten ilyen marhaságokra nem pazarolhatja az energiáját. Meg amúgy is valószínű, hogy ha el is szállt volna egy madár az ablak előtt, tutira megmagyarázom, hogy csak véletlenül történt így. Nem, azt hiszem, Isten sokkal fontosabb, sorsszerű pillanatokban mutatja csak meg, hogy mindenütt jelen van. Én most mégis kérek két jelet. Kedvet kaptam Lacitól, meg hát, ahogy mondta, a Bibliában is mindig jelet kértek az illetékesek!

Talán furcsa, hogy ezt épp én mondom, de komolyan, sokszor hadilábon állok a hitemmel. Vannak dolgok, amik már nekem is hihetetlennek, és soknak tűnnek. Ezért is esett annyira jól a Gáspár Lacival való beszélgetés: mert ő tényleg nem csak hisz, Ő TUDJA, hogy Isten létezik, és velünk van. Az utóbbi időben próbálok én is úgy élni, hogy ennek tudatában legyek. Ez a gondolat ugyanis egyszerűen megkönnyíti a hétköznapokat. Laci tulajdonképpen minden jó, pozitív történést Istennek tulajdonít az életében.

És akkor még nem is beszéltünk a negatív dolgokról, a sötét oldalról. Mert ezek létezésében is szentül hisz. Én legtöbbször eltartom magamtól annak a lehetőségét, hogy valaki ártani akarna nekem, és hogy ezzel a negatív szándékkal olyan erőket hoz mozgásba, amik a fizikai síkon is támadásba lendülhetnek.

Mert ha esetleg mégis igaz, hogy nem mindegy, ki mit gondol rólunk, vagy mit mond ránk, akkor az egész életünk csak egy szélmalomharcnak tűnik. Láthatatlan, megfoghatatlan, sőt körülhatárolhatatlan gonosz erők ellen kellene valahogyan védekeznünk a nap 24 órájában. Ki bírná ezt?

Ahogy jobban belegondolok, lehet, hogy tényleg ezt tesszük nap mint nap. Akkor viszont máris van egy jó hírem: vannak napok, amikor boldogsággal és elégedettséggel a szívemben tudom álomra hajtani a fejemet. Nem mindennap (bárcsak, már ott tartanék!), de hetente legalább kettő, néha három is. Ezek szerint nem feltétlenül kell mindenáron legyőznünk ezeket a negatív erőket, vagy akár saját démonainkat. A cél a kiegyensúlyozottságra való törekvés. Mert a sötét oldal nélkül nem létezhetne a fény sem, szükség van tehát rá is.