Utazás a lelked körül Peller Mariann-nal: Dióssy Klári kislánya elvesztéséről mesélt

PM: Azt hiszem, a te tapasztalásaid az életed során komolyan befolyásolhatták a hitedet. Te miben hiszel?

DK: Anyukám még kapott vallásos nevelést, így otthon alapvető bölcsességeket kaptunk, az imákat is megtanultuk, de nem volt az életünk szerves része. Addig jutottam el, hogy van valaki, aki megfoghatatlan, aki vigyáz ránk. Amikor azonban hatalmas veszteség ért életem során, jöttek a kételyek. Egyáltalán, tényleg van valaki, aki vigyáz ránk? Ilyen helyzetben, azt hiszem, ez mindenkiben felmerül, bármilyen erős legyen is a hite.

PM: Azt tanultam, hogy csak arra mer a jóisten igazán nagy terheket pakolni, akit nagyon szeret, és akiről tudja, hogy el fogja bírni azt.

DK: Ezt nekem még senki nem mondta, de nagyon szép, el is teszem a szívembe. Elkezdtem gondolkodni, és bár ostoroztam magam és azt az égi valakit, rájöttem, hogy leginkább magamban kell hinnem. A mai napig hiszem, hogy van valaki, aki tényleg vigyáz rám, mégis a hitemet a magamban való hitemben élem meg. Engem megerősített az egész folyamat, amin keresztül mentem, és azt gondolom, hogy igenis kell valakihez fohászkodni. Szoktam is, a kisfiammal, Mátéval szoktunk este imádkozni.

PM: Kérlek, mesélj arról a nehéz időszakról, amikor kiderült, hogy a kislányod súlyos beteg.

DK: Voltak előjelei a betegségének, de egy anya nem gondolhat a legrosszabbra, legalábbis én így álltam hozzá. Fájtak Adélka ízületei, orvostól orvosig jártunk, már épp mandulaműtét előtt álltunk, amikor az egyik orvos azt tanácsolta, hogy végeztessünk el egy biopsziát, mert folyamatos fájdalmai voltak. Ekkor 2 és fél éves volt, már tudott beszélni, meg tudta mutatni, hogy hol fáj, de nem tudott többet mondani a dologról. Bennem pedig egyre gyűltek a kérdőjelek, közben pedig csak öleltem, szeretgettem, és próbáltam segíteni rajta.

PM: Mikor derült ki, hogy nagy a baj?

DK: Egy novemberi nap volt, az ember még arra is emlékszik, hogy milyen ruhában volt. Ott ültünk, és ledöbbentünk, amikor kimondták, hogy akkut Limfoid Leukémia. Olyanokat nem mondtak, hogy meddig fog élni, mert ilyet egy orvos nem mondhat. És persze, az első ő, de ilyenkor azonnal lepereg előtted az egész életed: hogy lesz, mi lesz, miből élünk? Kórházba kell menni, Úristen! A betegsége kemény két év volt. Amikor ülsz egy sámlin a kórházi ágya mellett, és fogod a branült, hogy ki ne csússzon a pici kezéből, mert gyerek, és nem tud rá vigyázni. De ha félremegy a citosztatikum, akkor ott halhat meg. Ez a kép maradt meg legerősebben: ahogy éjszaka, egy sámlin ülve fogom a kislányom csuklóját.
És eközben ő iszonyatosan bölcs lett: bár nem beszélsz egy 3 éves gyerekkel a halálról, volt olyan, hogy a kis vénáját már alig találták, és Adél akkor ott ült a kezelő asztalon rémülten, és azt kérdezte:

És akkor csak öleled a gyerekedet, és nem tudsz megszólalni. Akkor értettem meg, hogy sokkal többet tudnak a gyerekek, mint azt valaha gondolnánk...

PM: Hogy tudtad ezt végigcsinálni?

DK: Nem tudom. Meg azt sem, hogy hogyan tudok beszélni róla, mert most is remegek belül. Az ember sokkal több mindent elbír, mint amiről azt hiszi, hogy elbírja, ez beigazolódott. Másrészt menni kellett a mindennapokban, érte!

PM: El tudtad engedni őt?

DK: Az igazság az, hogy az ember egyszer csak eljut egy olyan pontra, hogy felfogja, és végül ki is mondja önmagának: elengedem. Ez sokkal nehezebb, mint utána elfogadni a dolgot. Hiszen a húsod-véred, és az ember a gyerekét szereti a világon a legjobban, és mégis azt mondtam neki:

Amikor szülőként ezt megtettem, akkor egy kicsit azért jobb lett. Éreztem, hogy ő már jó helyen van. Mostanra sem tudok múlt időben beszélni róla, mert nekem két gyerekem van: egy kisfiam, és egy égi kislányom.

PM: A kisfiad, Máté tud a nővérkéjéről?

DK: Igen, egyik nap mentünk hazafelé, és felnézett az égre, felmutatott egy csillagra, és azt kérdezte, anya, ott csücsül Adélka? Most már szépen mondja, de korábban összemosta az angyal szóval, és úgy nevezte őt, hogy Angyélka. Számomra ezek is jelek, mint az, hogy Mátéval éppen Adél halálának napján kezdtem vajúdni. Vagy, hogy Máté szobájában van egy kép Adélkáról, és egy időben Máté puszival kívánt neki jó éjszakát, pedig soha nem buzdítottam ilyesmire.

GYK: A védikus rendszerben van egyszer egy Oroszlán aszcendensed, és egy Bika Holdad. Ez azt jelenti, hogy az Oroszlán energiáját tanulod ebben az életedben, ami arról szól, hogy hogyan legyen az ember a középpontban, hogyan tudja irányítani a dolgokat, milyen a viszonya a gyerekekhez, milyen tanításokat fogad el tőlük, általuk. És arról is szól, hogy hogyan tanulod a saját férfi oldaladat. A Bika Hold pedig azt jelenti, hogy sok férfi energiád van, amivel szintén középpontba tudsz kerülni. A műsorvezetői pályádon ezek a képességek visznek előre. Nagyon tudsz dolgozni, igazán szívós, terhelhető munkaerő vagy.

DK: Nem tudom, hogy ez mennyire jó tulajdonság, de időnként gondot is jelent a számomra, mert küzdök a munka kontra család dilemmával. Azzal, hogy mennyit merjek vállalni, közben sokszor lelkiismeret-furdalásom van, ha elvállalok egy-egy munkát. Folyamatosan jönnek a feladatok, és képtelen vagyok a munkát háttérbe szorítani, pedig volt, hogy megfogadtam, így lesz.

GYK: Egy nagyon szenvedélyes, sőt, sokszor indulatos lélek vagy. Amit csinálsz, azt vehemensen, már-már mániákusan csinálod. Mintha nem ismernél mértéket. És éppen ez a te karmád, az indulatkezelés, illetve a mérték megtartása, ezt kell megtanulnod ebben az életben.

DK: Tényleg nagyon indulatos tudok lenni. Tényleg amolyan olaszos temperamentumú nő vagyok. A férjem pedig sokkal csendesebb, békésebb, sokszor kompenzál vagy visszahúz engem bizonyos helyzetekben. Azt is érzem, hogy a kisfiammal kapcsolatban is az a feladatom, hogy türelmesebb legyek, vagy legalábbis kevésbé legyek vehemens. Abbn biztoas vagyok, hogy ő például erre tanít engem.