Semmelweis Ignác az anyák életéért küzdött, de csak a halála után ért célt

Képzeld el, hogy egy orvos épp boncolást végez, majd kapja a jelzést, hogy egy nőnél a szomszédos épületben beindult a szülés. Fogja magát, leteszi a szikét, amivel fél perce még egy hullát vágott fel, majd elindul, hogy világra segítsen egy kisbabát. A szülés sikeresen lezajlik, de az anya pár nappal később meghal. Ez pedig számtalan esetben előfordult, ezért is féltek a nők kórházakban szülni. Ezt változtatta meg, ha nem is azonnal, és nem is globálisan egy magyar orvos, akit életében kinevettek a kollegái.

Semmelweis Ignác Fülöp 1818. július elsején, egy jómódú polgári családba született, a tíz gyermek közül ötödikként. 1937-ben kezdte meg felsőfokú tanulmányait Bécsben mint joghallgató. Azonban még abban a tanévben átiratkozott az orvosi karra. 1844-ben kapta meg orvosdoktori diplomáját, pár hónappal rá pedig szülésmesteri oklevelét. Egy évvel később sebészorvossá avatták. Semmelweis Ignác ezután tanársegédi állást kapott a bécsi közkórházban – melyet egy időre ugyan elveszített, de végül visszakerülhetett pozíciójába.

Két évvel a munkába állása után az egyik kollegája és jó barátja, Jacob Kolletschka megvágta a kezét boncolás közben, majd nem sokkal később meghalt. Semmelweis Ignác volt az egyetlen, aki meglátta, hogy Kolletschka tünetei megegyeztek a gyermekágyi láznak nevezett betegségével.

A magyar orvos elkezdte terjeszteni az aszeptikus, azaz a fertőzést megelőző eljárások előnyeit a szülészeti és a sebészeti osztályokon. Kollegái azonban még csak el sem gondolkodtak Semmelweis Ignác nézetein, sőt egyenesen kinevették őt.

Ő volt az első, aki felismerte, hogy a gyermekágyi láz nem önálló betegség, hanem fertőzés következménye, amelyet maguk az orvosok adnak át. Rájött továbbá, hogy a boncolás utáni kellemetlen szagot a klórvizes kézmosás megszünteti, ezért javaslatot tett ennek használatára megelőzésként. Talán emiatt – még hogy egy orvos okozza a betege halálát?! – a neves és nála régebben praktizáló kollegái nem vették komolyan a fiatal magyar orvost. Pedig Semmelweis Ignác észrevette és le is írta a szülés utáni nők halálozása és az orvosok, valamint az orvostanhallgatók boncolás utáni, fertőtlenített kézzel végzett vizsgálatai, szüléslevezetései közötti összefüggést.
Ezt a „feltételezését" mással is alátámasztotta. Az I. számú klinika szülészeti osztályán háromszor annyi édesanya halt bele a gyermekágyi lázba, mint a II. számú klinika szülészeti osztályán. Mi volt a különbség? Míg az első kórházban a várandósokkal többnyire csak orvosok foglalkoztak, addig a második, szegényebbeket kiszolgáló klinikán a bábák voltak többségben. Ők pedig ugyebár nem végeztek boncolásokat.

Ők ugyanis büszkén viselték kezükön a kórház „szagát", a fiatal orvost pedig túlbuzgónak tartották, aki feleslegesen akarja ilyen művelettel az orvosok idejét rabolni. Az 1848-as szabadságharc kitörése remek lehetőséget nyújtott számukra, hogy megszabaduljanak Semmelweis Ignáctól, aki haza is költözött. Távozásával megszűnt a klóros kézmosás elvárása, ezzel egyidejűleg pedig ismét megnőtt a gyermekágyi lázban elhunytak száma.

Magyarországon 1951-ben a Szent Rókus Kórház főorvosa lett, majd négy évvel később a Pesti Tudományegyetem szülészet- és nőgyógyászat-professzorává nevezték ki. A magyar nők szerencséjére Semmelweis Ignác fertőtlenítési törekvéseit nem törték meg bécsi kollegái, amelyet az általa irányított kórházban be is vezetett, így ott rövid időn belül a gyermekágyi láz szinte ismeretlen jelenséggé vált. Ám még ez sem volt elég ahhoz, hogy ezt mindenhol alkalmazzák.

Az Orvosi Hetilapban, 1858-ban közölt egy cikksorozatot A gyermekágyi láz kóroktana címmel, amely két évvel később Bécsben is megjelent. Azonban az orvosok közül még így is csak kevesen fogadták el meglátásait, ezért Semmelweis Ignác 1862-ben százoldalas nyílt levéllel fordult a szülésorvosokhoz. Sajnos a válaszreakciót már nem érhette meg.

1865 közepétől súlyosan zavarodottan, agresszíven kezdett viselkedni, lényegében az elmebaj jeleit mutatta. Egyik orvos barátja végül beutalta a bécsi döblingeni elmegyógyintézetbe, ahol két héttel később életét vesztette, egyesek szerint az ápolók brutális verésének következtében.

Pszichés tünetei alapján már korábban is szifiliszre gyanakodtak, amit 2000-ben egy orvostörténeti vizsgálat meg is erősített. A vérbajt vélhetőleg egy boncolás során kapta el, ami akkoriban igen gyakori volt holttestekkel foglalkozó orvosok, sőt még fogorvosok körében is. Az elmezavar – azaz a harmadik fázisú szifilisz egyik erős tünete – évtizedekkel a fertőzés után alakul ki, természetesen nem egyik napról a másikra. Semmelweis Ignác már a halálát megelőző 3-4 évben mutatta a jeleit, amelyeket kollegái és barátai is észrevettek.

Az anyák megmentőjeként ismert orvos meghaladta korát. Annak ellenére ismerte fel egy betegség terjedését, hogy konkrét okáról, azaz a baktériumok létezéséről tudott volna. Mindent elkövetett azért, hogy a nők biztonsággal szülhessenek a kórházakban, úgy, hogy orvos kollegái sem Bécsben, sem itthon nem támogatták, sőt gyakran próbálták ellehetetleníteni. A fertőtlenítést csak az alatta dolgozók számára tudta előírni, és hiába közölt több cikket, tanulmányt, a kórokozók létezésének bizonyításáig szinte senki sem vette komolyan azt az embert, aki még így is rengeteg nő életét mentette meg.