Az anyáknak csak pár év jutott fiuk életéből − Így nevelkedtek az ókori római gyerekek

Az ókori Rómában a gyermekkor jóval rövidebb és sokkal szigorúbb volt, mint amit ma ismerünk. A családi mintáktól kezdve az oktatáson át a társadalmi elvárásokig minden arról szólt, hogy a gyerekek minél előbb felnőttként vegyék ki részüket a közösség életéből. Ez a gyereknevelési elv pedig különösen a fiúkra volt érvényes.

Míg manapság hódít a mamahotel, és egyre többen küzdenek Pán Péter szindrómával, azaz az örök gyerek szereppel, az ókori Róma nem ismert hosszú gyerekkort. A társadalmi elvárások hatására ugyanis már nagyon korán felnőttként tekintettek a gyerekekre. Ma kilenc-tízévesen még azt is kétszer meggondoljuk, hogy elengedjük-e a gyerekeket egyedül a három sarokra lévő iskolába. Rómában azonban ilyen korban e gyerekek már bőven a felnőtt szerepeiket gyakorolták. Hiszen a gyermekkor nagyjából 12-14 éves korig tartott, utána már aktív társadalmi szerep várt rájuk.

Így áramlott a római családi dinamika

A családi közegben a gyereknevelés középpontjában a pater familias, vagyis az apa hatalma állt. Elsősorban a fiú életében játszott meghatározó szerepet, tanítóként és példaképként. Amikor egy fiú gyermek világra jött, az első éveiben apjával minimális kapcsolata volt csupán. A nyelv, a hagyományok, a viselkedési normák és az első társas készségek elsajátításában az anya segítette a gyermekeket, de a fiukra mindössze pár évük jutott.

Ez volt fiúk és a lányok sorsa − Az ókori Róma oktatási rendszere

A fiú gyerekek hétéves korukban átkerültek az apjuk szárnyai alá, és megkezdődött a formálisabb tanulás időszaka. Elsajátították az írást, olvasást, számolást és a római törvények alapjait. Mindezt azért, mert az állam és a család számára kulcsfontosságú volt, hogy a fiúk minél hamarabb hasznos polgárokká váljanak. A serdülő korba lépő 14 éves fiúk a katonai szolgálaton túl, rendszeresen elkísérték apjukat a Forum Romanumra, hogy tapasztalatot szerezzenek a közéleti életből, hiszen pár év múlva kötelezően részt kellett benne venniük.

A gyereknevelés nem volt könnyed, játékos időszak. A rómaiak az önuralmat, szívósságot és engedelmességet tartották a legfontosabb erényeknek. Az iskolákban épp ezért gyakran használták a fűzfavesszőt vagy korbácsot a fegyelmezés eszközeként. Az alapiskola, a ludus után a gazdagabb családok fiú gyerekei továbbtanulhattak, hogy elsajátíthassák a hét szabad művészetet: grammatika, retorika, dialektika, aritmetika, geometria, asztronómia és zeneelmélet. Ezt követően pedig kedvük, vagyis inkább apjuk nyomására választhattak maguknak pályát.

A lányok élete is szigorú keretek között zajlott, de számukra a tanulás és a felnőtté válás mást jelentett. A szerencsésebbek kijárhatták a ludust, majd anyjuk és a család rabszolgái énekre, táncra és zenére tanították őket. A cél nem az volt, hogy minél több ismeretet szerezzenek, hanem hogy később – akár már 12 évesen – jó feleségek és anyák lehessenek. A szegényebb lányok élete még kilátástalanabb volt. Ők ugyanis nem járhattak iskolába – hiszen az pénzbe került –, otthon tanultak, serdülőként pedig a legfontosabb feladatuk a háztartás vezetése lett, majd a házasodás.

A római gyereknevelés célja tehát, különösen a fiúk esetében, az állam és a család szolgálatára alkalmas, kötelességtudó polgárok felnevelése volt. Az ókori Róma társadalmi rendszere ma már szigorúnak és igazságtalannak tűnik, de ez is ellett ahhoz, hogy ma élvezhessük a máig fennmaradt épületeiket és találmányaikat. 

Ezek is érdekelhetnek: