Egy apró füzet, ami akár sorsokról is döntött: a Bridgertonban is feltűnő táncrendek titkai


Aki figyelmesen szemléli a képernyőt, a Bridgerton című sorozatban, valamint a viktoriánus kosztümös filmekben a bálba igyekvő hölgyek csuklóján észrevehet egy láncon fityegő füzetszerűséget. Ezek a táncrendek, melyekre az arisztokrata kisasszonyok írták fel, kikkel járják el a következő táncot. Ugyanakkor oly sok mindenhez hasonlóan ezen antik csecsebecsék szerepe is messze túlmutatott eredeti funkciójukon.

Az arisztokrata társasági élet csúcspontját a fényűző bálok jelentették, ahol a családi vagyon megmutatása mellett az ifjú hölgyek férjet is foghattak maguknak. Ahogy az egyes táncok hossza rövidült és egye többfélét jártak, mindinkább nehezebbé vált számon tartani a táncpartnereket. Így jelentek meg a 18. századi bálokon a táncrendek, amik a 19. század elején Ausztriában terjedtek el szélesebb körben.
Európa szerte csak jóval később, az 1930-as Bécsi Kongresszus után terjedtek el a táncrendkártyák, amik a bálok elmaradhatatlan kiegészítőivé váltak. (Ennél fogva az 1810-es évek Angliájában játszódó Bridgertonban jelenlétük anakronisztikus, bár pont ezen a sorozaton nem volna sportszerű számon kérni a történelmi hitelességet.)

A kisasszonyok táncrendfüzetükbe felírhatták, mikor, melyik tánc következik és ki lesz a partnerük, ami már csak azért is hasznos volt, mert a bálokon szigorú etikett uralkodott. Szabályokhoz volt kötve, ki nyitotta a táncot – általában a legmagasabb rangú vendég –, ki kivel táncolhatott, milyen táncok követték egymást. Mankó volt a fölöslegesen túlbonyolított etikett útvesztőjében. Azonban ezeknek a füzeteknek a szerepe messze túlmutatott azon, hogy a lányok meg tudják jegyezni, kivel táncolnak és mikor.
Ha egy táncrendre gondolunk, nem holmi gyűrött papírfecnit kell elképzelni, sokkal inkább egy míves, ezüstfedelű füzetet, amit gazdagon hímeztek, minőségi pergamenre nyomtattak. Még egy pennát is erősítettek a kártyák mellé, hogy legyen mivel írni, az egészet pedig csuklójukra vagy kisujjukra kötve hordták a hölgyek. Hamarosan a táncrendek is státusszimbólummá váltak, melyek anyaga megmutatta a család rangját és vagyoni helyzetét.

Ennél is fontosabb volt, hogy a táncrend biztosította, hogy az ifjú hölgyek legalább egy táncot járjanak el, ugyanis ennek elutasítása komoly illetlenség volt. (Egyedül özvegyasszonyok, idősebb nők képeztek ez alól kivételt.)
A táncrendkártyák ezen felül afféle viktoriánus elit társkeresőként is funkcionáltak, mivel előkelő tulajdonosukról információt osztottak meg potenciális kérőjüknek. Hogyha valakinek üres maradt a tánckártyája, igen kellemetlen volt, ugyanakkor a megtelt lista is sokkal inkább szólt a lány családi vagyonának és rangjának, mintsem elbűvölő személyiségének. Afféle emlékként is szolgáltak az eseményről, de akkor is nagy segítséget jelentettek, ha valaki illedelmesen akart visszautasítani egy felkérést.

A tánckártyák egészen a huszadik századig részei maradtak a báloknak, hogy az első világháború végére teljesen eltűnjenek. Az antik táncrendek napjainkban jószerivel csak műgyűjtők gyűjteményeiben lelhetők fel, borostyánként magukba zárva egy letűnt világ emlékét.
Ezek a díszes kis füzetek egy olyan társadalomban létezhettek, ahol a szabályok, etikett szinte követhetetlenné tette a mindennapi életet. Különös, de azok a tánckártyák, amik az illemszabályok közötti eligazodást voltak hivatottak segíteni, később maguk is a rendszer részeivé váltak.



Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.