2026.03.22.
Napjainkban piedesztálra emeljük őket, de másfél évszázada az örömlányokkal emlegették őket egy szinten. Aki a 19. században színésznői babérokra tört, a társadalom megvetésével kellett számolnia.
Különös, kettős megítélése volt egy viktoriánus színésznőnek: színpadi teljesítményükkel széles rajongótáborra tettek szert, amint viszont legördült a függöny, megvetés jutott nekik osztályrészül. A 19. század társadalmi kereteibe egyszerűen nem fért bele az, hogy valaki a világot jelentő deszkákon szerepeljen. Női szerepek, botrányok és társadalmi konvenciók harca volt ez a művészettel.
Forrás: Getty Images
Félvilági színésznők a viktoriánus korban
- Az 1800-as években nem illett egy hölgynek nyilvánosan mutogatni magát.
- A színésznők kapcsolata a nézőkkel illetlennek számított, kosztümjeik is botrányosak voltak.
- Sok operaénekes, előadó keveredett botrányba, tovább rombolva a szakma renoméját.
Bukott nők a viktoriánus korban
Ugyan a kifejezés eredete már az ókorban is megvolt, a bukott nők koncepciója a viktoriánus korban kapott új szárnyra. Ugyanis attól való félelmükben, hogy Angliát is felforgatja egy forradalom, a nemesség a prüdéria burkát vetette maga köré. Ez szigorú társadalmi normákat írt elő, ahol a nőknek erkölcsös, ártatlan lénynek illett lenniük, akiknek erényét hímes tojásként őrizték. (Ironikus, hogy mindeközben pont ez az évszázad volt az örömlánybiznisz egyik virágkora.)
Aki kiesett ebből a keretrendszerből, tehát szabados volt, házasság előtt vesztette el a szüzességét, az a bukott nők közé süllyesztette magát.
Kurtizánok, házasságtörők, valamint színésznők, táncosok és opera-énekesnők is a klub önkéntelen tagságát „élvezhették”.
Viktoriánus prüdéria vs. színészi játék
Egy nő, származzon akármilyen társadalmi rétegből, ha munkát vállalt a viktoriánus korban, azonnal a társadalom perifériáján találta magát. Noha az előkelő kisasszonyok oktatásának alapeleme volt a zene és táncművészet, a 19. század szigorú társadalmi normáinak teljes mértékben ellent mondott, hogy valaha színpadon szerepeljenek.
Forrás: Getty Images
Kisebbik gond volt, hogy a szerep olykor igen ledér jelmezek viselését követelte meg, esetleg a szöveg volt kevésbé „jól fésült”. A rövidebb szoknya, a férfi kosztüm vagy a fellibbenő szoknya mind szégyenteljesnek számított. Azonban, ha egy színésznő, táncos lepedőbe csavart szellemnek öltözve jelent meg a színpadon, az sem változtatott sokat a helyzeten.
Ilyenkor ugyanis testüket használták érzelmeik kifejezésére, mintegy kiszolgáltatva magukat a nagyközönségnek. Ez pedig ellentétes volt azzal a szemérmes nőképpel, amit a társadalom megkövetelt, hisz a viktoriánus erkölcs szigorúan tiltotta a nyilvánosan magamutogatást.
Ha ez nem lenne elég, egy jó előadóművész állandó kapcsolatot is tartott a közönséggel, aminek bizony férfiak is részei voltak. Ennél fogva a negyedik fal áttörése flörtölésnek minősült, melynek helytelenségét nem szükséges bőven kifejteni.
Botrányos kurtizánok a színpadon
A színjátszás története során a színészek és színésznők jellemzően az alsóbb társadalmi osztályokból származtak, akiknek sokszor ez volt az egyetlen kitörési lehetőségük. Sokuk eleve örömlányból lett operaénekes, táncos, előadó, de azok sem utasították vissza az ajánlatokat, akik történetesen tisztes körülmények közül jöttek.
Nem véletlen, hisz bájaik eladásával, vagy egy gazdag férfi szeretőjeként igazán fényűző életmódot élhettek.
A 18-19. század ismert kurtizánjainak nagy része a világot jelentő deszkákon kereste kenyerét, hogy sikerüket meglovagolva más faipari terméket reccsentsenek meg. Mivel nem egy ilyen sztárkurtizán meglehetősen frivol, botrányos életet élt, a sajtóban megjelent cikkek végül többi pályatársukat is megbélyegezték. Csupán néhány szerencsés kiválasztott volt, akinek a stigmát levetve sikerült felemelkednie a társadalmi ranglétrán.
Előadók megítélése egykor és ma
A női előadók kettős mércével mérettek a viktoriánus társadalom szemében: a szórakoztatásból igen, személyükből nem kértek. Elsősorban a 20. század elején végbe menő társadalmi változások kellettek ahhoz, hogy a színésznőket ne bukott nőknek, hanem elismert művészeknek tekintsék.
Ismerd meg a 19. század legnagyobb botrányhőseit:
