Gregor Bernadett: "Nem akartam celeb lenni" - Szily Nóra interjúja

színpad színésznő színdarab Gregor Bernadett színház Szily Nóra művész sztár
Clock icon
Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.
Mostanában csendesedik körülötte a bulvársajtó, és szerintem ő örül ennek. Sokáig firtatták magánéletének titkait, kitárgyalták a külsejét, arról persze nem nagyon olvashattunk, hogy egy évad alatt hat premierje volt.

Elgondolkoztál már azon, hogy miként váltál célponttá és áldozattá is sokszor - olyanná, akinek szinte folyamatosan "cincálják" az életét?

Kezdem átlátni. Én nem tudtam nemet mondani. Amikor felhívott egy újságíró és megígérte, hogy majd ő olyat ír, visszaküldi - higgyek neki. Belementem, és a sok tapasztalatom ellenére még mindig a homlokomra volt írva, hogy egy hülye vagyok, akit fel lehet hívni, ki lehet engesztelni. Azóta van csönd, amióta per van. Kénytelen voltam a sarkamra állni, és azt mondani, hogy itt a vége - hiszen a saját bőrömre ment a dolog.

Forrás: rtlklub.sajtoklub.tv
Forrás: rtlklub.sajtoklub.tv

Tehát őszinte voltál, csak ennek esetleg a torzított formáját olvashattuk itt-ott?

Igen. Az elmúlt években nagyon keveset beszéltem a magánéletemről - tényleg.

Én nagyon sokat olvastam róla.

De azok a cikkek úgy születtek, hogy engem nem hívtak fel, nem kérdeztek meg, hanem "megíródtak". Mintha egy brazil szappanopera lett volna a sajtóban, ami nekem rettenetesen fájt, és az igazságérzetemet is nagyon bántotta. Ráadásul nem tett jót színésznőként sem, mert például az anyaszínházamban a szerződésem 16 év után azért szűnt meg, mert az igazgató azt mondta, hogy "celebekre" nincs szükség egy színházban. Nem akartam celeb lenni. Tisztességgel dolgoztam és mellette éltem az életem - nekem ez így sikerült. A sajtóban - főleg a bulvárban - az a hír, ha valakit sárral lehet dobálni. Az szinte senkit se érdekel, ha valaki jól van és amúgy alázatos a munkájában.

Csalódtál? Megváltoztatta a hozzáállásodat? Megkeserített egy kicsit?

Természetesen megkeserített, de nem mondanám, hogy alapvetően keserű ember lettem azért, mert igazságtalanul bántottak. Voltak rossz napjaim, heteim, hónapjaim amiatt, hogy mindezt el kellett viseljem, de én voltam a hülye. Rá kellett jönnöm, hogy sokkal korábban kellett volna azt mondanom - na, ennek vége, de mindig elpárolgott a mérgem. Két-három napig sírtam, rosszulesett, még egy hétig haragudtam, és aztán elmúlt. Mert közben olyan sok jó dolog volt az életemben, aminek örülni tudtam, és boldoggá tett, hogy a rosszat elég hamar el tudtam felejteni.

Az látszik az arcodon, amikor rossz belül?

Persze! Reggel, amikor belenézek a tükörbe, látom, ha valami miatt feszültebb vagyok.

Akárhányszor találkozom veled, te "fránya" - és ezt szeretettel mondom -, mindig lenyűgöz a szépséged. Abban mennyi munka van?

Sok. A hivatásom rákényszerít arra, hogy vigyázzak magamra.

De megtanultad "kezelni" például az arcodat, a testedet? Azt, hogy mi, hogyan szép?

Szerintem igen. Emlékszem, talán gimnazista lehettem, még nem is tudtam, hogy színésznő leszek-e vagy sem, de a kis panellakásban egy kis tükröt raktam az ablakhoz és anyukám sminkcuccaival próbálgattam, hogy mi az, ami jól áll - tehát ezt elég korán elkezdtem.

Szeretted azt a Bernit? Olvastam, hogy volt, amikor önbizalomhiánnyal küszködtél. Mikor tudatosult benned, hogy szép vagy?

Már anya voltam. Bence fiam 2-3 éves volt, amikor elkezdtem észrevenni azt, hogy tetszem.

De hogyhogy olyan későn? A gimiben nem kaptál bókokat? Nem jelezte vissza a világ vagy akár a kis tükör, hogy jól nézel ki?

Nem.

Hogy szép a szemed, a szád, és egyáltalán...

Nem, de hát tudod, Nóra, ha megnézek egy akkori képet, még most se látom azt a tizenéves Bernit szépnek valamiért. Valószínűleg azért, mert nem gondoltam magam annak. Sokat számít, hogy az ember mit gondol magáról - nem?

Ez azt jelenti, hogy az önértékelésed sem volt teljes? Mondhatnám úgy is, hogy reális.

Nem. Én ennek híján vagyok mind a mai napig, csak annyi a különbség, hogy az a kétkedés önmagamban, ami még mindig megvan, a bizonytalanság vagy elégedetlenség, ami az élet minden területére érvényes, az ma már előrevisz. Tehát az, hogy kételkedem abban, hogy egy szerepben jó vagyok-e, az arra ösztönöz, hogy jobb akarjak lenni benne. Ugyanígy, ha saját magammal foglalkozom, és elégedetlen vagyok ezzel-azzal, vagy felcsúszik 3-4 kg, akkor tegyek ellene.

Azt is felvállaltad, hogy a szépséged megőrzéséért időnként szakemberhez fordulsz, nem csak krémeket, pakolásokat használsz.

Persze! Nem tudom, hogy ebben egyetértesz-e. Különböző katalógusokban látom, hogy lehet 160 ezer forintért is krémet kapni. Nem hiszem, hogy az képes a bőrnek olyan mély rétegeibe is bejutni, hogy valóban tartós hatást fejtsen ki. Én abban hiszek, hogy az a hatékony eljárás, amikor a kis tűvel megszúrják egy picit az ember arcát és a bőrbe mélyen beviszik a hatóanyagot.

Csak tudod a pici tű kapcsán szokták rögtön azt előrevetíteni, hogy na, ez a "lárvásodás" útjának kezdete, amikor a két füled hátul össze lesz patentolva és elveszik a mimika.

Én egy csodálatos doktornőhöz járok, aki egy végtelenül jó ízlésű nő, és nem csak abban, amit csinál. Meg szoktam hívni a színházba is, mert nekem rettenetesen fontos az ő véleménye. Az is, hogy a színpadon színésznőként hogy lát. Én is olvastam már magamról, hogy kéthavonta járok plasztikáztatni, de a ráncok nem kéthavonta jönnek. Amúgy ezek a módszerek átmenetet jelentenek a kozmetikai kezelés és az orvosi beavatkozás között. Kozmetikusok is csinálják ugyanezt, de én a barátságunk miatt is ragaszkodom a főorvos asszonyhoz.

A hiúságod miatt teszed? Vagy azért, amit a világ üzen? Hogy valahogy nem tolerálja az idő múlását...

Azt gondolom, hogy itt elsősorban saját magamról van szó. Szeretem azt, amikor a tükörbe nézek, és látom, hogy ki vagyok simulva és úgy, hogy bár nem aludtam 12 órát, de mégis úgy néz ki, mintha megtettem volna. Ha én jól érzem magam, és ez az önbizalmamat növeli, akkor azt sugárzom kifelé is. Másrészt pedig azt gondolom, hogy egy olyan hivatást választottam, ahol kutyakötelességemnek érzem, hogy a koromhoz és az adottságaimhoz képest a legjobb formámat hozzam. Szólj, hogy ha azt látod, hogy hátul a két fülem tartja össze az arcbőrömet. Tedd meg, kérlek! Szerintem pont attól, hogy nagyon kritikus vagyok önmagammal szemben, és látom én is, amikor valaki túlzásba esik, ha túlságosan lefogy, meg azt is, amikor valaki nincs tudatában annak, hogy múlik az idő és már úgy küzd ellene, ami kínos. Én csak azt szeretném, hogy amit a jóisten adott nekem, meg a szüleim összehoztak negyven évvel ezelőtt, azt megtartsam addig, ameddig lehet.

Forrás: MTI/Mohai Balázs
Forrás: MTI/Mohai Balázs

Kimondtad a számot, pedig én ódzkodtam. Nem hihetetlen? Negyven.

De. Hihetetlen.

Rossz az, hogy hihetetlen, vagy megrántod a vállad, hogy kész, ennyi.

A születésnapom ugyanolyan nap volt, mint a többi, de azért mégiscsak egy olyan kerek évforduló, amivel valaminek vége van szerintem.

Vége? Minek? A harmincas éveknek és...?

A harmincas éveknek is persze, és vége van a külvilág felé ennek az "ügyeletes szép" vagy szexbomba, vagy nem is tudom milyen nő szerepének, amit egyáltalán nem bánok.

Elég volt?

Igen. Én minden elismerést megkaptam ezzel kapcsolatban. Már nem érzem a szükségét annak, hogy mindenáron ez legyen a fontos. Látom, hogy vannak szebbek, fiatalabbak és nincs bennem irigység - és ez olyan jó. És tudod, miért? Mert nekem is volt ilyen időszakom.

De ha a szexbomba szerepet elengedjük, akkor a következő lépés mi lesz? Merre tovább? Ha valaminek vége van, valami el is kezdődik.

Nem tudom megmondani, mert soha nem éltem olyan tudatosan az életemet, hogy arra gondoljak, most mi felé kellene lépnem. Azt tudom, hogy például most anyaszerepet fogok a színházban játszani. Amivel nincs is bajom, hiszen anya vagyok - a nagyfiam már 17 éves. Ha arra gondolok, hogy 10-15 évvel ezelőtt egy önmagában még inkább kételkedő, folyton megfelelni akaró kis lény voltam, aki úgy élte az életét és kapta a pofonokat, hogy csak kapdosta a fejét, hogy mi történik körülötte - ahhoz képest nekem ez a kor meghozta az önismeretet és egyfajta nyugalmat. Mondhatnám azt is - csak nem akarok szerénytelen lenni -, adott valamiféle bölcsességet, ami húsz évvel ezelőtt nem volt rám jellemző. Most sokkal jobban érzem magam a bőrömben, mint akkor.

Visszautaltál és tény és való, hogy te voltál az a valaki, aki ha valahol rosszul érezte magát, odébb ment. Téged a konvenciók nem tartottak benne egy kapcsolatban. Eljutottál a harmadik házasságodig és sok hullámvölgyről is értesültünk - legutóbb 2010-ben. Azon gondolkoztam, hogy reflektorfényben, címlapokkal hogy lehetett újraépíteni, amit szerintem árnyékban, ismeretlenül is nagyon nehéz. Nevezetesen egy házasságot rehabilitálni. Hova lett az a tűz, ami eddig elvitt, és honnan jön az erő, hogy inkább maradj?

Az a tűz elmúlt belőlem. Nincs tovább. Helyette találtam az életben számomra sokkal értékesebb és fontosabb dolgokat. Akkor az volt a fontos, az vitt előre, lehet, hogy azért, mert fiatal koromban túl sok romantikus filmet néztem, és elhittem, hogy van olyan, hogy örök szerelem. Amikor azt éreztem egy kapcsolatban, hogy minden igyekezetem ellenére kihunyt a tűz, azt gondoltam, biztos rosszul választottam. Nem a megfelelő emberrel élek együtt. Ezt most már másképp gondolom.

Hogy?

Úgy, hogy van egy családom, a férjem, a gyerekeim, és ez egy megbonthatatlan egység. Megpróbáltuk megbontani mindkét részről, de nem megy, nem sikerül. Az nekem mindennél fontosabb, hogy ott a nagyfiam és persze a kicsi fiam - aki nekem tényleg a szerelmem -, és minden reggel úgy ébred, hogy ott vagyunk mellette és mosolyog, hogy nem csonka családban nő fel, mint ahogy én.

Az jutott eszembe, hogy neked nincs mintád arra otthonról, hogy hogyan lehet harmonikus családban felnőni. Te azt láttad, hogyan nem szeretnél...

Igen. 23 évesen megszültem Bence fiamat. Azért rohantam bele abba a kapcsolatba, mert mindig egy dologra vágytam: biztonságra. Ami nekem úgy 10 éves korom óta nem volt meg. Mindegy. Ez az én életem. Így alakult.

Azon túl, hogy ma már bölcsebben kezeled, vagy másként látsz rá a konfliktusokra, ki lehet mondani, hogy képes vagy 20-30 évig maradni, vagy ott van még mélyen az a nő, aki képes ébredni?

Ma úgy gondolom, hogy az előbbi. Nekem a legnagyobb örömet az okozza - hogy amikor tehetem, otthon lehetek a családommal. Nem járok sehová. Konkrétan tényleg sehová. Szinte egy kávéra sem szoktam leülni a barátaimmal, ha valaki akar tőlem valamit, az vagy feljön hozzám, vagy telefonon beszélgetünk. Egyszerűen nincs igényem semmire, csak arra, hogy a férjemmel, a gyerekeimmel és a háziállataimmal legyek. Mert nekem ez okoz örömet.

Forrás: MTI/Kollányi Péter
Forrás: MTI/Kollányi Péter

De ez nagyon szűk kis világ.

Nem baj, hogy szűk, mert amúgy is annyi helyen kell megfelelni, szépnek lenni, pontosan tudni a szöveget, ott lenni, hogy nekem ez az a közeg, ahol önmagam lehetek. Ahol elengedhetem magam mackónadrágban, kócos hajjal...

Smink?

Nincs smink, és különben az is érdekes, hogy azon kapom magam, hogy egyre többször indulok el úgy, hogy nem festem ki magam.

Kezded elengedni a külcsínt?

Igen. Különben amit kérdeztél, hogy hol van az a nő, aki esetleg igényli a visszajelzéseket - hát én színésznőként ezt megkapom! Ez nagyon jó. Egy olyan hivatást választottam, ahol a rántás és kevergetés mellől felmehetek a színpadra csinosan, neccharisnyában, és ott megkapom azt, amire vágyom - a közönségtől. Az nyilván nem annyira közvetlen visszajelzés, de azért mégiscsak megvan.

Berni, hogy lehet megtanulni megbocsátani? Nem tudom, hogy bennem megvan-e a képessége annak, hogy a romantikus leányálomhoz képest egy törést, egy félrelépést képes legyek feldolgozni, és ne legyen bennem minden nap a tüske. Neked hogy sikerült?

Ha valaki tíz évvel ezelőtt nekem azt mondja, hogy én egy kapcsolatot majd úgy folytatok, hogy azt mondom, ez is belefér, akkor azt szembe röhögöm. Én rettenetesen féltem ettől. Rettenetesen. Mindig megpróbáltam a legszebb, a legjobb lenni, hogy nehogy...! Csak ez az egy nehogy megtörténjen velem!

Talán azért is léptél ki korábban a kapcsolataidból, hogy nehogy a másik tegye?

Azt hiszem, igen. Nagyon féltem attól, hogy az a férfi, akivel együtt vagyok, akit szeretek az hozzáérhet máshoz. Rettenetesen félelmetes volt a gondolat, és aztán megtörtént. Borzalmas hónapokat éltem át utána, de miután van egy közös gyerekünk, a kapcsolatot az ember tartja, hiszen egy szülőpár vagyunk. Aztán amikor elmúlt a fájdalom és ez a sértettség, akkor elkezdtem gondolkodni azon, hogy a másik ember tettének mi lehetett az oka. Én hol rontottam el a dolgot, hogy ez megtörténhetett? Különben nem tudom, hogy hogyan voltam erre képes. Tényleg nem. Valószínűleg úgy, hogy mi mindig mindent kibeszélünk. Azt is, ami jó, és azt is, ami rossz. Azt is el tudom képzelni, hogy nem lehet továbblépni egy ilyen helyzetből, hogy ha egy feleség például utolsónak tudja meg, hogy ilyesmi történt. Az megalázó egy nőnek.

De a dolog következménye volt, hogy te is mozdultál? Ha sarkítok - történt egy érzelmi revans?

Nem. A kettőnek semmi köze egymáshoz. Különben abban a helyzetben is az volt a csodálatos, hogy a férjem volt az első, akivel ezt meg tudtam beszélni, és aki olyan emberi nagyságról tanúskodott ebben a közel fél évben, amit nem is tudok mihez hasonlítani. Az biztos, hogy úgy nem tudtam volna folytatni, hogy ha ott lenne bennem minden nap a tüske. Biztos, hogy nem.

Mennyire érzed magad biztonságban színésznőként, anyaként, a gyerekeidet a jövő felé irányítóként - néha annyira azt érzem, hogy nem találok érvényes mondatokat. Véget ért egy hosszú társulati lét, jött a szabadúszás. Van stratégiád?

Nem érzem magam biztonságban, és ez borzalmasan szorongató. Nagyon sok olyan hajnal van, amikor szívdobogással ébredek és elkezdek számolni, de szerintem ezzel sokan vannak így.

Csak nem ezt feltételezik, Berni! Járod az országot, mit neked a napi matek.

Járom az országot, na de van lakás- és kocsihitelem, rezsiköltségem, nagygyerekem, kisgyerekem, háztartást vezetek, ott vannak a háziállataim, tehát elég sok pénzt kell ahhoz megkeresnem egy hónapban, hogy ezt mind finanszírozni tudjam. Szóval nem érzem magam biztonságban, de két variáció van: az egyik az, hogy bepánikolok, amit szerintem különben nagyjából mindannyian teszünk mostanában. A másik pedig az, hogy amikor magamhoz térek, felteszem a kérdést: mitől is félek tulajdonképpen? Egészséges vagyok. Amíg mozogni tudok, addig fogok dolgozni.

Így negyvenen túl mi a fontossági sorrend?

A legelső a család és a gyerekek. Amúgy pedig korábban is azt éreztem, hogy színésznőként 40 éves korom fölött fogok kiteljesedni. Pont azért, mert talán a külcsín már nem annyira fontos. Ezt ebből a szempontból sem bánom.

Mit kívánjak neked?

Annak szurkolj, hogy egészségesek legyünk, hogy mindig legyen annyi munkám és feladatom, ami örömet okoz, amiből megélünk, és hogy ami bennem van, abból adhassak a közönségnek.

Most béke van?

Béke van. Leszámítva azokat az apróságokat, amik mindannyiunkat nyomasztanak. Béke van, igen, és igyekszem a napos oldaláról szemlélni a dolgokat.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a LIFE Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.