Mester Tamás: "Nagyon keményen belebuktam" - Szily Nóra interjúja

Ez azért érdekes kérdés, mert az egyik kedvenc íróm Richard Bach, aki írt erről, és azt is felveti, hogy vajon mit kapnál tőle cserébe a találkozáskor. Tehát ha megosztanál valami információt a gyerekkori önmagaddal - amitől ő másként nőne fel -, akkor ki lennél ma? Amit ebben a pillanatban mondanék neki - amit egyébként nem tudom, hogy meg lehetett-e volna úszni -, hogy nagyon ügyelni kell a felnőtté válásra. Sokáig kerestem az okát, hogy miért nem érzem már magam úgy, mint tinédzserkoromban. Talán egy évtizedes kutatás volt, mire rájöttem, hogy a válasz milyen egyszerű: amit elvesztettem, az a "jelenlét" képessége.

Ahogy egy gyerek belefeledkezik a pillanatba, a "most"-ba?

Igen. Az ember hajlamos úgy kezelni ezt a három idősíkot - múltat, jelent és jövőt -, mintha egyenértékűek lennének, miközben az élet csak a jelenben tud megnyilvánulni, ezért igazán csak annak van értéke. A másik kettő csak gondolatok halmaza, mentális projekció. Nem mondom, hogy nincs helye a kreatív gondolkodásnak, annak, hogy az ember tervez, de amikor fontosabb lesz a holnap, mint a mostani pillanat, akkor baj van - és az emberek 90 százaléka így éli az életét. Amikor nem én kreálom a gondolatokat, hanem a gondolatok rángatnak engem - akkor szenvedek. Amikor ezt felismerem, többnyire le is tudom állítani a folyamatot. Ilyenkor mindig képes vagyok figyelni a vágyaimat. Ha a jövőt akaratból tervezném, hiányt élnék meg a cél eléréséig, legyen ez egy lemez, koncert, vagy bármi - vagyis amikor végre elérem azt a pillanatot. Ha viszont lelkesedem érte, akkor az elérés útján végig jól érzem magam. Ez hihetetlenül jó érzés. Miközben úgy tűnik, mintha az akarás és a lelkesedés között nem lenne olyan nagy távolság - pedig van. Nem is kicsi. Az igazi jelenlét arra jó, hogy az ember folyamatosan tudja figyelni a vágyait, mert nem zavar be ez a mentális zaj. Nekem nagyon gyakran változnak a vágyaim. Hirtelen egy kemény rockzenekarból belecsapok egy másikba, vagy jön a Megasztár, könyvet írok vagy operát. Nem hagyom, hogy a közeg, vagy akár én magam beskatulyázzam magam, hogy például a rockzenész címkét életem végéig kelljen viselnem.

Apukád polgári foglalkozások felé terelt, azt mondtad, ő volt a szigor, anya meg a bohém. Alapvetően vele cseperedtél - ő adta meg ezt a szellemi szabadságot?

Inkább úgy történt, hogy a szüleim annyira különböző személyiségek, hogy nagyon fiatalon rádöbbentem, ha nekem választanom kellene a kettő közül, az nehezen menne. Tehát elég gyorsan kellett, hogy kialakuljon a saját világom - egy harmadik.

Korán elindultál a saját utadon. 17 évesen, amikor nagymamádtól örököltél egy kis lakást és külön költöztél. Nem lett volna kényelmesebb otthon maradni? Ahol minden megvan, kimossák az ember cuccát...

De az is nagyon kényelmes, ha akkor fekszem le, amikor akarok, és akkor jönnek fel a barátaim, amikor akarom. Egy hippi kommuna feelingben éltem elég sokáig. Volt úgy, hogy 4 évig laktunk a barátaimmal Szentendrén egy bérelt házban, ahol minden este házibuli volt. Ne úgy képzeld el, hogy kábítószereztünk, hanem csak buliztunk, pingpongasztal volt a nappali közepén, amin hajnalig játszottunk majdnem minden este.

Miért lett vége?

Mert nem voltam produktív.

De amúgy mit adott?

Maga volt az élet. Ha az ember zenésznek megy, akkor tudni kell valamiről írni, és ahhoz élmények kellenek. Persze közben azt is éreztem, hogy most vagyok fiatal, most kéne a szakmámmal foglalkozni, karriert építeni, de a másik oldalon mindig ott volt az, hogy de hát épp mert most vagyok fiatal, inkább élnem kellene! Akkor inkább bulizzunk. Ennek oltárán rengeteg lemezem nem jelent meg. De nem bánom - ez így volt jó. Akkor az érdekelt.

Ami már nem érdekel, onnan továbbállsz. Ez igaz maradt mára is. Mi az, amire figyelsz?

Hát amivel többet foglalkoztam, mint zenéléssel - az az élet, és önmagam megismerése. Nagyon furcsállom, hogy az embereknek olyan pici százaléka foglalkozik azzal, hogy kik vagyunk, mit csinálunk itt, hogy van ez az egész... Nem mintha megfejthető lenne, de engem nagyon zavar a törekvés hiánya. Tényleg nagyon sokáig kerestem a válaszokat, míg egy napon úgy ébredtem, hogy ehhez hülye vagyok, kicsi vagyok, nem fogom tudni megfejteni, hisz nálam lényegesen okosabb emberek sem tudták megválaszolni, hogy miről is szól az élet - és akkor elengedtem az egészet. Másnaptól minden nagyon izgalmas lett. Jöttek a felismerések, akkor tudtam először meditálni úgy, hogy sikerült.

Annak a fontosságára hogy jöttél rá, hogy kell a belső csend?

Nekem olyan a meditáció, mint a napi fürdés. Azt, hogy az ember megmossa a testét, természetesnek veszi a társadalom, de fura módon azzal nem foglalkozunk, hogy megtisztítsuk az elménket a zajtól.

Nyilván a szüleid megtanítottak a mosakodásra, de erre a "rítusra" is?

Az első tanítómester általában a szenvedés. Zaj volt a fejemben és ez zavart. Kerestem az utat. Megvizsgáltam különböző teóriákat, filozófiákat, hogy melyik igaz rám nézve.

Nincs egy konkrét út, amit követnék. Nem létezik abszolút igazság, ami mindenkire igaz lenne. Csak a kérdés lehet örök, a válaszok változók. Ezért az a fontos, hogy jó kérdéseket tegyünk fel önmagunknak. Egy kérdőjel mögé is föl lehet sorakozni.

Te leginkább kérdésekben élsz?

Igen. Például amikor az ember figyeli a vágyait, azok állandóan változnak, de a kérdés örök: mit szeretnék most játszani? Az egyik legjobb játék, amikor nem gondolkozom arról, hogy ki vagyok a világ szemében, azaz önfeledten jelen vagyok.

Mindaz, ami a naptárba be van írva, ami kötelez, hogyan engedi, hogy önfeledt légy?

Nem állítom, hogy mindig sikerül, de amikor tudom, hogy szerepben vagyok, akkor az már nem baj, mert közben mögötte ott van a tudatos én, aki fölismeri ezt a helyzetet.

Például hogy épp zsűritag vagy.

Igen, így van.

Mi motivál abban, hogy egy szerepet harmadszor is elvállalsz? Azt gondolnám, hogy nem jó a monotóniatűrésed.

Így van, de ez nem monoton, hiszen három percenként jönnek új énekesek. Nem arról van szó, hogy egy filmet sokadszor nézek meg, hanem egy interaktív filmben vagyok benne, ami állandóan változik, ráadásul beleszólhatok abba, hogy hogyan.

Volt benned dilemma, hogy elvállald?

Igen, mert zavart, hogy az első két évemben nem segíthettük igazán az énekeseket, hanem csak ítészek voltunk. Az meg igazából nem én vagyok. Csak megítélni valamit külső szemmel megy ugyan, de nem egy hálás szerep. Most sokkal jobb lett - "hetesként".

Az tudható, hogy neked nagyon fontos volt az utógondozás, és erre egy projektet is elindítottál.

Andy Vajnával csináltunk egy alapítványt, most éppen pénzt gyűjtünk arra, hogy jól működhessen. Be kell látnia a kiadóknak, a rádióknak, hogy már nem egy operettországban élünk, vagyis hogy az internet miatt ma ugyanazt kapják a gyerekek intravénásan, mint Amerikában, ugyanaz a zene jön be, mint amit kint hallgatnak, miközben nekem mondjuk Komár Lacin kellett felnőnöm, mert más lemezt nem lehetett kapni. Az ember úgy fejlődik, hogy sokfélét hallgat, próbálja utánozni az idoljait. Amikor a Motorhead lemezemet először feltettem és háromszor olyan jól szólt, mint amit addig hallgattam, csak néztem, hogy ez hogy lehetséges. Kerestem, hogy mi a megoldás. Hol van az "Amerika" gomb a stúdióban. Kiderült, hogy ilyen nincsen, egyszerűen csak minden szegmense jobb. Nincsen olyan, hogy magyar popzenei mérce és világ mérce. Egy mérce van csak: valami világszínvonalú vagy nem - és ehhez angolul kell énekelni, és ezt nemcsak hagyni, hanem támogatni kell.

Zsűriként csak ez a mércéd?

Csak és kizárólag ezt figyelem. Szerintem a zsűri egyik legfontosabb szerepe az ízlésformálás. Nem kiszolgáljuk a közönséget - hiszen akkor elég lenne a szavazatok számát nézni és kész -, hanem felhívjuk a figyelmet arra, hogy mondjuk Radics Gigi úgy énekel, mint Beyoncé.

A saját zenéddel is ez a mérce? Hogy kint is megállná-e a helyét?

Igen.

Egy dal mitől indul el benned?

Nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy az ihletettség az egyfajta isteni kegy. Tehát meg kell várni, amíg jön. Aztán ráébredtem arra, hogy az ihletett állapot az gyakorlatilag az, amikor az ember önfeledt. Magyarul nem gondolja, hogy ő csinálja a dolgot, hanem megtörténik vele, egy kicsit istenné válik abban a pillanatban. Ami nagyon vicces, hogy ebbe az állapotba bele lehet lépni tudatosan is. Nem kell megvárni, hogy egyszer csak az isten a fülembe súgja azt a néhány dallamfoszlányt. Ez nagyon hasonlít ahhoz a tudatállapothoz, ami a meditáció. Egyszer csak lecsendesíti az ember az elméjét, és hagyja hogy belépjen a dallam, de még ez sem teljesen igaz, mert ha csak ül az ember, mint egy fejhallgató és vár, nincs garancia arra, hogy történik valami. Sőt. Ültem úgy, hogy, oké, elég mély transzban vagyok, jöjjön az a szimfónia, de nem történt semmi. Gondolkoztam, hogy mi lehet az oka, és megpróbáltam még mélyebbre menni, hogy biztos nem vagyok eléggé ellazult, de maradt a csend. Órákon keresztül feküdtem. Majd úgy döntöttem, hogy azért még megpróbálom azt, hogy elképzelem, milyen zenekar játszik, mondjuk rizsporos parókákban valamilyen opera színpadon. Láttam a hangszereket: hárfa, kürt stb., és azzal, hogy a képzeletem beindult, megszólalt egy hihetetlenül jó szimfónia a fejemben, amivel csak az volt a baj, hogy az eszköztáram nem volt elég széles ahhoz, hogy le tudjam utána írni. Amolyan "mozarti" jelenség volt, hogy hallom a szimfóniát, csak Mozart le tudta írni, én meg nem. Ott maradt a fejemben, ha akarod, elhiszed, ha akarod, nem - de nagyon jó darab volt! Utána azt kellett gyakorolni, hogy rögzíteni tudjam. Szerintem ezek a legizgalmasabb pillanatok az életben, amikor ez a kreáció, a szikra, az a valami így átjön - amit magyarázni sem kell, csak úgy megtörténik. Állati jó érzés.

A szerep bármikor kikezdhető és sérthető. Bármelyik pillanatban felemelheti az embert a közönség, vagy a szőnyeg alá söpörheti. Mondok véletlenül egy rossz mondatot a Megasztárban és másnap utálhat az egész ország - ennek bele kell férnie. A szerep bukása nem azonos az én bukásommal. Lehet, hogy ez egy kicsit struccpolitika, de én tényleg nem úgy élem a mindennapjaimat, hogy egy népszerű közszereplő vagyok - ez eszembe se jut -, ezért nem érzem, hogy függenék tőle.

Végül is megedzőttél, mégis csak felnőttél?

Igen, felnőttem, és aztán tudatosan mentem vissza "gyerekbe", amennyire ez sikerült.

Ezen elgondolkoztam, mert gyereknek lenni önfeledtség, de ahogy múlik az idő, nem úszhatjuk meg a felnőttség felelősségét.

De. Szerintem igen. A felelősség szó szerintem csak azt jelenti, hogy az ember meg tud felelni arra a kérdésre, hogy miért úgy él, ahogy.

Megvan a válaszod?

Abszolút. Nekem van egy mások által kicsit betegesnek mondott szabadságvágyam, ami azt is jelenti, hogy nagyon utálom a függő helyzeteket, és például nincsenek terveim arra, hogy még mit akarok elérni az életben. Érted? A szerepemnek nincsen vágya. Egyszer már ez a szerep kapott egy óriási nagy pofont a 90-es évek elején, amikor azt gondoltam, hogy világsztár leszek.

Amikor kimentél először Franciaországba, aztán Amerikába évekre...

Igen. A Mester és tanítványai. Ez az egó akarása volt. Úgy gondoltam, hogy minden képességem predesztinál arra, hogy ez meg is történjen, és az élet meg úgy hozta - nagyon ügyesen egyébként, így utólag nagyon örülök -, hogy nagyon keményen belebuktam. Persze kerestem a magyarázatokat, hogy miért. A tanulsága az, hogy amikor nagyon szerettem volna világsztár lenni, akkor csak a sikert, a fényt, a csillogást láttam és az árnyoldalakat nem.

A fény hívott, nem az önfeledt megvalósulás? Rossz helyen voltak a hangsúlyok?

Igen. A sztárságnak vagy a hírnévnek az adott produkció melléktermékének kell lennie, nem a céljának. Ezt rontottam el. Mikor elkezdtem gitározni 6 éves koromban, a zene öröme volt a lényeg. Valahol útközben elveszítettem a fonalat, és azt hittem, hogy a világsztárság a cél. Ha megmaradtam volna zenésznek és a mellékterméke lett volna a hírnév, akkor azzal semmi nem lett volna, de ez a cél sekélyes. Hogy "híres vagy", önmagában nem jelent semmit. Már tudom. Nagyon sokáig fájt, de most már egyáltalán nem, sőt kifejezetten viccesnek találom a dolgot. Ma szabadabb vagyok, mintha az sikerült volna.

Most benne vagy ebben a szerepben, lassan az évad véget ér. A jövőn nem is gondolkodsz?

Mikor felhívnak, hogy mit csinálsz jövő pénteken - találkozzunk -, mindig azt mondom, hogy nem tudom. Ezért félek borzasztóan a randizástól. Mi van, ha épp nem ahhoz van kedvem?

Hát te egy önző dög vagy!

Igen. Ilyen szempontból igen, de attól függ, hogy fogalmazunk. Ha én minden pillanatban a lelkesedésem irányába megyek, akkor az tényleg egyfajta önzés.

A másik oldalról meg őszinteség, hisz nincs ámítás...

Igen, de az én őszinteségem valahol polgárpukkasztás is, tehát azért szeretem ezeket a dolgokat kimondani, mert nagyon sok ember ebből tabut csinál, és így nem lehet élni szerintem. Persze úgyis lehetne fogalmazni, hogy a szabadság önmagában nem értelmezhető, csak és kizárólag a korlátokhoz képest, és amikor az ember távol tartja magát mindenféle hovatartozástól, akkor az nem is szabadság, hanem az is egy...

...rabság.

Rabság, igen. Ez egy nagyon nehéz kérdés. Ezzel küzdök, hogy melyik a nagyobb szabadság, hogy szingli vagyok és bárkivel megismerkedhetek, vagy az, ha találnék valakit, akivel szabadabb vagyok együtt, mint egyedül. Ez még függőben van bennem. Eddig nem tudtam megfejteni.

E tekintetben nem tartasz az idő múlásától? Keményedünk, szigorodunk, a rítusok rabul ejtenek...

Szerintem ha én magam nem szürkülök el, akkor mindegy, hogy hány éves koromban találom meg a lélektársamat, ha van ilyen. Bocsánat, de ne felejtsd el, hogy sokkal hosszabb ideig élünk, mint két generációval ezelőtt, és ezért nem feltétlenül jó ötlet húszévesen párt választani. Az az ember, akit ma bevonzanék az életembe nem biztos, hogy jóba lett volna az akkori önmagammal, amikor még szárnyalt az egóm. Ha akkor összetalálkoztunk volna, vajon ma milyen viszonyban lennénk?

Voltál már szerelmes. Utólag nem látod, hogy mitől lobban fel valaki iránt és mitől ér véget?

Engem az örök szerelem foglalkoztat. Tehát a "nyári" szerelem az annyira nem, bár egyszer azt mondta egy barátnőm, hogy a kis szerelmek tanítanak meg majd a nagyra, tehát hogy nem lehet, hogy az ember csak vegetál, amíg nem jön el a nagy Ő, de tényleg nem tudom, hogy ez hogy működik. A szerelem szerintem a legszebb dolog, amit földi szinten át lehet élni, sőt odáig is elmegyek, hogy lehet, hogy ezért vagyunk itt. Van egy olyan érzésem, hogy ha az ember a másik felét keresi, akkor a kapcsolat hiányon alapul. Ezért azt hiszem, hogy teljessé kell válni egyedül, és aztán jön egy másik ember, aki esetleg szintén teljes - és akkor nem azért vagytok együtt, mert függtök egymástól, hanem "Miért ne?" alapon. Nézd meg a társkereső oldalakat - "keresem azt, aki boldoggá tenne", így nem lehet! Tedd magad boldoggá és aztán jön egy másik ember, akivel talán sikerül harmóniát találni. Önazonosnak kell lenni, ami annyit jelent, hogy az egó és a lélek ugyanazt szeretné, vagyis egyetértenek. Nincs két különböző irány.

Az akarás és a lelkesedés.

Igen.

Ezzel hogy állsz?

Elég jól. Ha észreveszem, hogy valami olyat csinálok, amiért nem lelkesedem, akkor minden erőmmel azon vagyok, hogy abbahagyjam. Amikor gyerekként azt gondoltam, hogy kell, hogy valami több legyen az életben, mint ami látható belőle, akkor helyesen gondoltam, de az eszembe sem jutott, hogy csak akkor fogom megtalálni, ha feladom a keresését.

Tehát ha összefutnál azzal a kissráccal, mondhatnád neki, hogy igazad volt...

Igen, és abban reménykedem, hogy ha találkoznánk, akkor nem nagyon lenne különbség kettőnk között, csak egy idősebb testben látna engem, amitől persze lehet, hogy hirtelen megrémülne. Abból a szempontból büszke lenne rám, hogy nagyon nem távolodtam el tőle, vagy amikor igen, akkor azt észrevettem és visszafordultam.