Erős Antónia: "A félelmeket át kell élni" - Szily Nóra interjúja

Az Egy csepp figyelem alapítvány csatlakozott az Ez zsír! programhoz. Miért?

Mert találtunk végre valami olyasmit, amiről azt gondoljuk, hogy valóban van értelme, és hiteles. Nem szeretjük azokat a fogyókúrás kampányokat, amelyek megígérik, hogy egy hónap alatt nádszálvékony leszel, mert még az is lehet, hogy sikerül, de hogy 3 hónap alatt kétszer akkorára hízol - az szinte teljesen biztos. Azt gondoljuk, hogy valódi életmódváltásra van szükség, és az Ez zsír! program ezt ígéri. A cukorbetegeknél is az lenne a lényeg, hogy táplálkozzunk egészségesen. Ha nem kell fogynia, akkor az a diétája, hogy naponta többször eszik kevesebbet, figyeli az összetételt, a szénhidráttartalmat, ha fogyni szeretne, akkor ügyel a kalóriára, a zsírra, a fehérjére és ezek arányára, és persze rendszeresen mozog is valamit. Ami nem feltétlenül arról szól, hogy be kell nyomulni a fitnesztermekbe, hiszen nem mindenkinek van pénze és ideje rá. Mindezt figyelembe véve gondoltuk azt, hogy az Ez zsír! egy olyan program, ami mellé érdemes odaállni.

Szigorú vagy abban, hogy mi mellé állsz oda?

Én is és az alapítványban a többiekkel együtt is alaposan megfontoljuk azt, hogy mely cégek támogathatnak minket. Ez kicsit furán hangzik ma, hiszen minden fillérért meg kell küzdeni, de mégis azt mondom, hogy mérlegelni kell a döntéseket a hitelességünk védelme miatt.

Tehát nagyon vigyázol az alapítvány és a saját imidzsedre is.

Ez nyilván elválaszthatatlan, ezekkel a cégekkel nekem is személyes kapcsolatot kell tartanom, együtt kell működnöm, mint az alapítvány létrehozója. Tehát áttételesen nem mindegy az sem, hogy én kivel dolgozom együtt. Jelen van még az RTL Klub és a Híradó, amelynek a szempontjai szigorúbbak. Hiszen magának a műfajnak is vannak olyan követelményei, amelyeket folyamatosan be kell tartanom, mint ahogy például nem reklámozhatok termékeket.

Korábban is - akár a gyerekkorodban, amikor még nem voltál cukorbeteg - te amolyan "ügyeket képviselő" központi figuraként sürögtél-forogtál?

Nem feltétlenül, inkább közösségi figura voltam. Már akkor is volt egy csapatszervező képességem, amit a baráti társaságokban kamatoztattam, de nem feltétlenül üdvös célokra használtam fel. Volt egy csúnya akciónk, amit az akkori osztályfőnökünk ellen szerveztünk. Nem ő tehetett róla, egyszerűen csak az előző elment, váltott, mi átkerültünk egy másik tanárhoz, és lázadni kezdtünk ellene. Amit tettünk, az nem is neki, hanem a helyzetnek szólt, mert nem akartuk elveszíteni a régi tanárunkat.

Ha már így időutazásba kezdtünk, szavalós, éneklős, szereplős kislány voltál?

Pontosan, de soha nem akartam színész lenni. Viszont tény, hogy az év végi verset vagy a ballagáson a búcsúztatót én mondtam. Nem titkolom, hogy én szerettem ezeket a helyzeteket.

A tanulás is jól ment, gondolom...

Általánosban végig kitűnő voltam, de aztán ez némiképp változott a gimiben, ott volt egy lázadó korszakom, ami a jegyeimen is meglátszott.

De a szüleid mit vártak el tőled?

Örültek az eredményeimnek persze, de nem treníroztak erre. Egyszerűen könnyen ment a tanulás, és lehet, hogy kicsit "libling" is voltam, és néha könnyebben kaptam meg a jobb jegyeket. A kitűnőségben néha az is benne volt, hogy ha már megvan az összesből az ötös, akkor megadták az utolsóból is. A középiskolában kiderült, hogy ennek nincs mindig jogosultsága, ezért ott voltak cifra kitérőim, de a tipikus "jó tanuló, helyes kislány" voltam sokáig. Nem volt belső kényszer, egyszerűen csak ment. Ennyi.

Édesanyád óvónő, édesapád teherautóvezető volt.

Teljesen egyszerű, normális családban nőttem fel.

Ők szerették volna, hogy Netti többre vigye?

Nem. Az egy szörnyű kényszer, főleg ha a szülők akarata nem találkozik a gyerek képességeivel. Szomorúan látom az olyan családokat, ahol a gyerek tényleg nem képes annyira sem, mint a szülei - és presszió van, akár kimondatlanul is. Egy ilyen helyzetből sérülten jön ki a gyerek. Most, hogy nekem is vannak gyerekeim, látom, hogy biztos nagyon nehéz lehet azt megfogalmazni, hogy "Hát, nem olyan ügyes az én gyerekem...". Volt egy barátunk, aki fanatikus focidrukker, jól is focizik, és amikor ő kimondta azt, hogy: "Kisfiam, te nem vagy jó..." - be tudta látni, és nem nyomta a gyereket, hogy de igenis belőled focista lesz, ha belegebedsz akkor is. Szerintem ezek a nagy dolgok. Az én szüleim nem nagyon örültek, ha rosszabb jegyeket vittem haza, de nem volt állandó lelki nyomás, inkább csak azért dorgáltak meg, mert tudták, hogy ennél többre vagyok képes. Anyu maximum azt képzelte el, hogy tanítónő leszek. Ez volt a "nagy" álma, és végül is az lettem - elvégeztem a tanítóképzőt -, tehát neki minden bejött.

Jó ezen elmosolyodni... Ha belegondolok, neked egy nagyobb álom teljesült, mint amit valaha képzeltél?

Nekem nem egy álom teljesült, hanem teljesen más történt, mint amit gondoltam. Azt hittem, hogy tanár leszek, férjhez megyek, gyerekeket szülök, és majd szépen csordogál az élet. Meg nem fordult a fejemben, hogy majd tévézni fogok. Nem volt ilyen álom. Mint ahogy mondom - színész sem akartam lenni. Játszottam bemondósat, erre vannak bizonyítékok, de tudatosan soha nem készültem ilyesmire, és nem is akartam Pestre jönni.

Szeretném megfejteni, hogy az a fajta fegyelmezettség és maximalizmus, ami árad belőled 14 éve, az honnan ered?

Szerintem én sok mindenben fegyelmezett voltam akkor is, amikor épp vagánykodtam. Szabálykövető ember vagyok, nem szeretem a határokat minden áron áthágni és megsérteni, nem ez a lételemem. Gyerekkoromtól mindig volt bennem fegyelmezettség, ahogy megfelelni vágyás is, hogy fogadjanak el. Ez fontos volt mindig, és szerintem engem ez hajtott leginkább. Talán nem véletlen, hogy épp abba a műfajba csöppentem bele, ami a legszigorúbb az összes között. Ez is ad nyilván egyfajta fegyelmezettséget, ahogy a riporteri munka is, mert ott meg patikamérlegen kell mérni a kiegyensúlyozottságot. A munka mellé jött a cukorbetegség, ami végképp a fegyelemről szól - ezek így összetalálkoztak.

Huszonéves korod közepén gyökeresen megváltozott az életed. Olvastam, hogy másfél év volt, mire feldolgoztad. Igazából mi volt ez a küzdelem? Elfogadni azt, hogy innentől nem tehetsz meg bizonyos dolgokat?

Az egy-két hónap volt, hogy megértettem, hogy ez így van, de ez egy hosszú folyamat vége volt. Nem betegségbeli, hanem életbeli előzményei voltak. A munkahelyemen, a kaposvári stúdióban egyre zűrösebb volt, éreztem, hogy már nem kellene sokáig maradnom, aztán kiderült, hogy apu nagyon súlyos, gyógyíthatatlan beteg. Az akkori kapcsolatom sem volt igazán jó, tehát látszott, hogy valaminek történnie kell. Amikor bekerültem a kórházba, volt egy hónapom gondolkodni mindenen. Mikor kijöttem, elköltöztem a városból, otthagytam a tévét és utána szerencsére még 2-3 év eltelt, mire aputól el kellett búcsúznunk, de teljesen megváltozott az addigi életem: új munkahely, új kapcsolat és a betegség. Más lett az életmódom és a felfogásom. Két hónapba került megérteni, hogy ez van. Az egy-másfél évet arra értettem, hogy annyi idő alatt hozzá lehetett szokni a napi rutinhoz. Hogy ránézek egy ételre, megehetem-e, vagy nem? Nem. Megyek tovább. Beadom az inzulint, mérem a vércukrot, mit érzek, ha rosszul vagyok - ehhez idő kellett.

Felmerült benned a kérdés, hogy "Miért is kaptam"?

Hát persze! Ez az első kérdés, amit az ember feltesz magának.

Kaptál rá választ?

Nem. Erre nincs magyarázat. Nem vagyok fatalista, de ezért mondtam azt, hogy voltak jelek, hogy váltanom kell. Valószínűleg ez a betegség volt az utolsó lökés, ami miatt tényleg meg kellett tennem - mindenben.

Félelem nem volt benned, hogy mi lesz ezután?

A kórházban mindent megtanultam, és úgy mentem ki, hogy tudtam, mivel mit kell kezdeni. Persze azon a napon, amikor kiengedtek, alig mertem felülni a buszra. Most mi lesz?! Hiszen a kórházban minden ott van, ha bármi történik. Hát nem történt semmi. A harmadik napon, amikor már kint voltam - rájöttem, hogy minden oké, nem lesz semmi baj. A félelmeket át kell élni, aztán át kell lépni. Már olyan vicces kalandnak is tűnik - amikor jöttek a barátok, és kérdezték, hogy mit és hogy csinálok. Kezdték ők is megtanulni, hogy ez mit jelent, mivel jár. Én nem az elutasítást, a félelmet, a meg nem értést vagy a kitaszítottságot éltem át, amit sokan - hanem sokkal inkább ezt a fajta nyitottságot, ami nyilván annak is köszönhető részben, hogy már akkor is tévénél dolgoztam. A média egy nyitottabb közeg, ott sok mindent elfogadnak, mert más gondolkodású emberek dolgoznak, mint mondjuk egy átlagos munkahelyen, ahol elbújsz az inzulin-beadással, a vércukor-méréssel, vagy megedd gyorsan a szendvicsedet. Azt szörnyű lehet megélni.

Egyébként az alapítvány révén ezt az elfogadó, egészséges hozzáállást akarod üzenni?

Az "Egyszer élünk!" szlogen nem véletlen. Nem a köznapi értelemben használjuk. Az értelme az, hogy egy életünk van, figyeljünk oda és akkor sokáig és jól élhetünk!

Ne a betegségen legyen a hangsúly.

Így van. Ezért megyünk mérni fesztiválokra. Kérdezik is a szervezők - örülünk, hogy jöttök, de miért ide? Pont azért, mert az élet az élményektől jó, de csak akkor tudod élvezni, ha figyelsz magadra. Ezért nemcsak egészségnapokon veszünk részt, hanem ott is, ahol az emberek szórakoznak, jól érzik magukat, és velünk leülve sem rosszkedvűen fognak távozni, mert nem riogatni fogjuk őket, hanem beszélgetünk arról, hogy hogyan tudnak egészségesek maradni.

Kicsit beszéljünk a magánéletedről, bár tudom és tiszteletben tartom, hogy véded. A párodat még Pécsen ismerted meg. Sokan, ha fölkerülnek Pestre, belekerülnek ebbe a nyüzsgésbe, ahol nagyon sok az impulzus, ám a ti egységetek mindezt túlélte.

Igen, de az, hogy mi feljöttünk a semmire, a semmibe, a teljes ismeretlenségbe az még erősebb kapcsot eredményezett, mert csak ketten voltunk egymás számára. Még szinte ismerőseink sem voltak. Majdnemhogy a nihilbe jöttünk. Az első hónapok arról szóltak, hogy mikor megyünk vissza. Neki még munkája sem volt az elején, tehát ő végképp nagy lépést tett akkor a semmibe.

Egy abszolút összekapaszkodás volt.

Igen, de jó volt az is, hogy én nem 20 évesen kerültem ide, és nem ez volt az első munkahelyem. Nem az volt, hogy engem a nagy pesti tévés vagányok el tudtak volna vakítani, mert tudtam, hogy a fele egy nagy lufi. Azért én már dörzsölten érkeztem, ha bárki próbálkozott volna, nem éreztem volna, hogy "hú, a pesti tévés!" Addig én már éveket dolgoztam a médiában, pontosan tudtam, hogy miről szól. Ebből a szempontból nem volt nehéz megtartani ezt a kapcsolatot, persze egyébként meg hosszú távon nem könnyű.

Az sem mindegy, hogy az ember milyen családképet hoz magával.

Noha anyu elvált volt, tehát a nővérem a féltestvérem, de ez nálunk sosem volt központi kérdés, mert édestestvérekként nőttünk fel. Ha apám nem halt volna meg, szerintem életük végéig együtt maradtak volna, és azért inkább ez a jellemző a családjainkban - nem az, hogy háromévenként elválunk. Azt mindenképp magammal hoztam, hogy a család és a házasság az fontos. Bár nem erőltettem, hogy házasodjunk össze, a férjem kezdeményezte, de azért örömmel mondtam igent. Azért most is jó azt kimondani, hogy "a férjem", mert az egy tiszteletet jelentő szó. Abban sok minden benne van, több, mint az, hogy "barátom", "társam" - és ez fontos.

Te "kibeszélős" fajta vagy? Aki nem cipeli a tüskét, ha van?

Igen. Ha azt látom, hogy kettőnk között van valami gond, akkor azt meg kell beszélni, mert anélkül nem lehet továbbmenni, de van, amit elengedek, ha azt gondolom, hogy nem ér annyit. Nem vitatkozom minden áron. Szerintem én még soha nem veszekedtem, csak ha provokáltak. Hülyeségekbe nem megyek bele. Amiről azt gondolom, hogy apróság, azon túllépek, de a fontos dolgokat meg kell beszélni. Vannak olyanok, akik szeretnek veszekedni, élvezik és utána kibékülnek - hurrá! Én ettől rosszul vagyok. Gyűlölöm az ilyen helyzeteket.

Azon gondolkoztam, hogy évek óta ismerlek, és akárhányszor összefutottunk, mindig éreztem benned egy pici hűvösséget...

Igen, van egy tartás...

Nem tudtam eldönteni, hogy ez a személyiséged, vagy a szerep hatott vissza úgy rád, hogy ilyen legyél.

Én így születtem szerintem. Mindig így volt. Mindenki azt érzi, hogy ott van a három lépés távolság. Nem tudom mitől - ilyen az arcberendezésem. Ez nem a Híradótól van, ilyen vagyok.

Valószínű ezért vagy alkalmas híradósnak.

Könnyebb pókerarccal csinálni.

De otthon is tudsz pókerarcú lenni?

Az otthont vegyük ki mindenből - az teljesen más! Nem lehet semmihez sem hasonlítani, a férjem átlát rajtam. Tudja, hogy mit gondolok. Érzi minden rezdülésem. Mindig mondja, hogy ne felejtsd, én pontosan tudom, hogy milyen vagy!

A gyerekek megérkeztek 3 éve, ami mindenképp formál az ember személyiségén - neked lágyított például a hűvösségeden?

Biztos, hogy igen, de ezt inkább a környezetemen tudnád lemérni. A munkahelyemen azt mondják, hogy igen, és a képernyőn is oldódott a szigor. Én legfeljebb azon veszem észre, hogy ha látok egy pici gyereket, akkor nem tudok közömbös maradni. Régen tudtam. Nem akartam minden gyereket magamhoz ölelni. Én aztán nem. Amióta ők megvannak, nem tudok úgy elmenni egy kisgyerek mellett, hogy ne érezzek egyfajta szimpátiát, vagy azt, hogy ölbe kellene kapni. A szülés előtt egyáltalán nem voltam ilyen.

Nem érzed, hogy néha túl sok a feladat? Játszóházból stúdióba, vagy épp az alapítvány irodájába rohansz.

Mindenképp sok, hogy mindenhol meg akarsz felelni: a gyerekeidnek, maximálisan a munkádban, az alapítványban és jó feleségként. Mindemellett moziba, színházba, sportolni is kellene járni, és jó lenne, ha jutna idő olvasásra.

Hogy áll a lista?

Sehogy. Az első négy pontja megvan. A gyerekek, a Híradó, az alapítvány, a férj - de onnantól kezdve nincs semmi, de tervezem, hogy majd fokozatosan bővül! Muszáj.

Te egy kétkedő alkat vagy, hogy eleget teszel-e mindennek? Hogy jól csinálod-e?

Hezitáló, töprengő ember vagyok, de azért nem mondanám, hogy állandóan kétkedő. Amiket most csinálok - a híradózás, a gyereknevelés -, azokkal nincsenek napi szinten kételyeim. Úgy érzem, hogy jó helyen vagyok, és nagyrészt jól csinálom, amit csinálok. Sok minden másban nem. Ami plusz. Amikre nincs elég energiám és időm, ott több a bizonytalanság.

Szeretsz tükörbe nézni?

Egy ilyen jó napon azt mondom, hogy igen! Hogy így kell kinézni 42 évesen. Persze vannak olyan napjaim, amikor azt érzem, hogy jaj! Na, azokon a napokon inkább nem nézek bele a tükörbe, de szerencsére ez nincs gyakran. Igyekszem tenni is érte - amennyit bírok!