Ed Gein és az anya árnyéka: a Netflix új szörnyetege, aki túl közel hozza a valóságot — KRITIKA

A Netflix új rémálma nem a vérfürdő miatt ijesztő, hanem mert megmutatja, hogyan lesz a „jó fiúból” szörnyeteg, ha egy anya túl sokat akar irányítani és sosem enged el. Figyelem, az Ed Gein kritika spoilert tartalmaz! 

Szörnyeteg: Az Ed Gein sztori – Kritika

A Szörnyeteg: Az Ed Gein sztori a Netflix legújabb próbálkozása arra, hogy a valóságban gyökerező rémtörténeteket ne csak bemutassa, hanem pszichológiailag is szétboncolja. Hogy Hitchcock szavaival éljek:

Ed Gein neve legendává vált – de nem éppen a hírnév miatt. A „Plainfield-i hentesként” elhíresült férfi az 1950-es években több gyilkosságot követett el, majd kiderült: éjszakánként sírokat ásott fel, női testeket gyűjtött, és emberi bőrből készített ruhadarabokat, lámpaernyőket, sőt maszkokat is. 

Az ember, aki gyilkos volt, de a szörnyeteg valójában benne született meg – otthon, az anyja mellett.

A sorozat nem csupán a tetteit akarja bemutatni, hanem azt, ami mögöttük van. A vallási fanatizmust, a bűntudatot, a torz szeretetet és a magányt. Ed Gein nem démonként jelenik meg, hanem egy mélyen sérült emberként, akinek világát teljesen átszőtte az anyja – szó szerint a halála után is.

Az anya, aki Istennek hitte magát

Augusta Gein a sorozat valódi főszereplője, még akkor is, ha keveset van képernyőn. Egy vallásmegszállott nő, aki fiát mindenki mástól elzárva neveli, és a világ minden bűnéért a nőket okolja. A fia számára ő a törvény, a bíró, a szeretet és a félelem forrása is. A sorozat lenyűgözően érzékelteti, hogy ez az anya-fiú kapcsolat nemcsak érzelmi, hanem spirituális börtön is.

Laurie Metcalf alakítása zsigeri. A hangja, amikor dühösen imádkozik, vagy amikor a fiát „megtisztítja a bűntől”, szó szerint a bőrünk alá mászott. És amikor a karakter meghal, valójában nem tűnik el – az árnyéka ott marad minden képkockán. 

Az egyik legerősebb jelenetben Ed a halott anyja szobájában ül, miközben a hangját hallja, és a képzeletében újra látja őt. A jelenet egyszerre gyönyörű és iszonyatos – mint egy torz mise az anyai szeretet emlékére.

Az őrület lassú lejtője

A rendezés tempója lassú, de kíméletlen. Lépésről lépésre látjuk, hogyan omlik össze Ed elméje – és ebben nincs semmi romantikus. A falak repedeznek, a ház egyre sötétebb, a hangok pedig egyre hangosabbak a fejében. Minden tárgy, minden mozdulat az anyját idézi. Az üres tányér, amit nem tesz el, a ruhák, amiket soha nem mosott ki, a por, ami úgy ül a bútorokon, mintha szent maradvány lenne. 

A kamera sokszor szinte túl közel megy az arcokhoz, és ez a közelség sokkal félelmetesebb, mint bármilyen jump scare. A sorozat tökéletesen adagolja a bizonytalanságot.

Hol Gein fejében vagyunk, hol a valóságban – de a kettő határa egyre elmosódik. Az egyik pillanatban a fiú az anyjával beszél, a másikban kiderül, hogy csak a hangját hallja. Ez a lebegés az egész évad legnyomasztóbb eleme: mintha mi magunk is elveszítenénk a talajt.

Charlie Hunnam: a felismerhetetlen átalakulás

Charlie Hunnam játéka egészen félelmetes. Elfelejthetjük a Kemény motorosok tagját – itt egy teljesen más ember áll előttünk. Az apró mozdulatok, a hajlott testtartás, a bizonytalan tekintet, a monoton, lassú beszéd – mind azt az érzést keltik, mintha tényleg Ed Geint látnánk újra életre kelni.

Amikor anyja szavait ismétli, vagy a női testek között bolyong, az nem gonoszság, hanem kétségbeesett identitáskeresés. És ettől lesz igazán félelmetes: látjuk benne az embert – és ezáltal magunkat is.

A karakter átalakulása szinte fizikailag érezhető. Ahogy a hangja egyre inkább az anyjáéra kezd hasonlítani, ahogy a mozdulatai nőiesebbé válnak, és ahogy végül „felölti” az anyját, az a pszichológiai horror egyik legerősebb pillanata, amit valaha láthattunk.

A Hitchcock-vonal és a popkultúra árnyéka

Érdekes volt látni, hogyan kapcsolják össze Gein történetét Anthony Perkins és a Psycho ikonikus világával. Az ötlet jó – de kissé túltolt. A rendezők láthatóan rajonganak a „filmes örökségért”, és ez sokszor a történet rovására megy.

A párhuzam Perkins és Gein között túlságosan is direkt. Értjük a szándékot – megmutatni, hogy a valóság és a fikció hogyan hat egymásra, hogyan lesz egy valódi gyilkosból popkulturális ikon. De közben elvész a lényeg: maga Ed Gein. Az ember, akinek a borzalmas tetteit a filmipar újra és újra újracsomagolta, míg végül elfeledtük, hogy ez nem csak egy „karakter” volt.

A szexualitás, a bűntudat és a torz szeretet

A Szörnyeteg egyik legkényelmetlenebb vonala, hogy bátran nyúl Gein szexualitásához. A sorozat nem finomkodik: látjuk, ahogy a vágy, a bűntudat és az anyai szeretet összemosódik benne. Az anyja tanítása szerint minden nő bűn, minden vágy pokolra vezet – és ez az üzenet annyira mélyen beleégett Geinbe, hogy felnőttként sem tudott szabadulni tőle.

A sorozat megmutatja, hogyan próbálja „újrateremteni” az anyját női testekből – nem vágyból, hanem szeretetből. Torz, de következetes logika ez, ha Isten elvette tőle az anyját, akkor majd ő visszahozza. A kamera hidegen, távolságtartóan kezeli ezeket a jeleneteket, ami csak még jobban kiemeli az abszurditás tragikumát.

A vége: amikor a szörnyeteg visszanéz

Az utolsó két epizód kicsit elveszti a fókuszt. A készítők túlságosan is az „emberi oldal” bemutatására törekedtek, ami a végére már szentimentálissá válik. Olyan, mintha meg akarták volna értetni velünk Geint – de ez a fajta empátia inkább zavaró, mint hatásos.

Ettől függetlenül a sorozat befejezése ütős. Az utolsó jelenetben Ed a tükör előtt áll, az anyja ruhájában, és csak ennyit mond:

A kamera nem ítélkezik, csak figyel – és mi nézők maradunk ott, a csendben, a felismeréssel, hogy ez az egész történet sosem a gyilkosságokról szólt. Hanem arról, milyen ijesztően vékony a határ szeretet és megszállottság között.

Értékelés: 10/8

Mert még ha túlírt és túl hosszú is, ritkán látni ennyire emberi és ennyire hideg portrét a gonoszról.