Pszichológiai feszültség és gyász: miért üt olyan erőset a Netflix új sorozata, A bennem lakozó fenevad? – Kritika

Bevalljuk, amikor először megláttuk A bennem lakozó fenevad (The beast in me) sorozat kategóriáit – pszichológiai thriller, családi dráma, bűnügyi rejtvény –, azt hittük, hogy na, megint egy újabb Netflix-klisével lesz dolgunk, amiben a gyászoló írónő találkozik a gyanús szomszéddal, jönnek a titkok, árulások, a sötét múlt árnyéka – hisz már temérdek ilyen sztorit láttunk. De valahogy itt − döbbenetünkre − mégis minden működött és nem is kicsit. 

A bennem lakozó fenevad – Netflix-kritika: Claire Danes és Nile Jarvis izgalmas macska-egér játéka

Szóval, ahogy már az ajánlónkban is írtuk, a sorozat középpontjában Aggie Wiggs (Claire Danes) áll, a Pulitzer-díjas szerző, aki egy hatalmas tragédiát hordoz magával: kisfiát egy autóbalesetben vesztette el és azóta írói válság gyötri. A csendes, üres házban, a múlt árnyai folyamatosan kísértik, miközben egy új szomszéd költözik be mellé. Az új lakó nem más, mint Nile Jarvis (Matthew Rhys) a rosszhírű milliomos ingatlanmágnás.

Az első két rész igazi bevezetésként szolgál: lassan bontja ki Aggie életének kilátástalanságát, a gyász nyomasztó súlyát és Jarvis titokzatos személyiségét. Aztán, akárcsak egy macska, amely nesztelenül közelít a zsákmányához, majd hirtelen lecsap rá – a sorozat is váratlanul, egy pillanat alatt robbantja be a feszültséget.

Claire Danes színészi játéka: a fenevad egyik fő mozgatórugója

Claire Danes, akit talán a legtöbben a Homelandből ismernek − újra odateszi magát. Aggie szerepében Claire Danes nemcsak a gyászt jeleníti meg hitelesen, hanem az írónő belső konfliktusait, kételyeit, finom manipulációit és már-már megszállottsággá váló elszántságát is. Az arcán szinte minden érzelmi villanás tetten érhető: amikor elcsuklik a hangja, amikor alig észrevehetően megremeg a szája, vagy amikor visszafojtott indulattal reagál. Danes olyan rétegzettséget visz a játékába, hogy néha szinte zavarba ejtően valóságosnak hat. Ugyanakkor könnyen lehet, hogy ez a fajta intenzitás már túl sok a nézők számára – főleg amikor a harmadik perc magasságában már remegő ajkakkal látjuk. Ezek a finom, de állandó rezdülések folyamatos feszültségben tartják a karaktert, mintha Aggie érzelmileg egyetlen pillanatra sem tudna megpihenni.

Az egyik legemlékezetesebb jelenetben például – amikor félhomályban, a tükör előtt ül – a csend szinte ránehezedik a képre. Danes arcán minden izom külön történetet mesél: ott a fájdalom, a harag, a csalódottság – mind egyszerre, egymással birkózva. Ebben a pillanatban nem csupán egy gyászoló anyát látunk, hanem egy nőt, aki retteg attól, hogy a benne kavargó borzalom bármelyik pillanatban felszakadhat. Ez a visszafogott, mégis mindent elsöprő erő csak úgy működik, hogy a színésznő ennyire finoman játszik arcának apró rezdüléseivel. Szerintünk Danes ezt mesterien adagolja – egyszerre felkavaróan és lenyűgözően.

Matthew Rhys dialógusai és a pszichológiai feszültség

Nile Jarvis karakterének, Matthew Rhysnek a szövegei sokszor provokatívak, de mégis filozofikusak. Talán az egyik legtalálóbb mondata az, amikor megjegyzi, hogy „az emberek nem a reményt akarják, hanem a botrányt.”  Vagyis jobban szeretnek nyammogni egy odavetett csonton, mint szépen elfogyasztani azt. De ezt a mondatát leginkább az a jelenet fejezi ki, amikor Matthew Rhys egy üres csirkecsontot szopogat, mintha csak egy vadállat lenne – egyszerre cinikus, arrogáns és félelmetes. 

Ez a vizuális stílus (a sötét folyosók, a nagy terek, a huzatos ablakok) különösen hatásos, mert így nem egy steril thrillert kapunk – minden helyszín mintha lélegezne, és minden csendben ott van az a bizonyos fenyegetés.

Ezek a dialógusok mélyebb pszichés összecsapásokat hoznak, nem egyszerű nyomozásról van szó, hanem arról, hogy Aggie és Rhys egymás tükörképei lehetnek. Amikor beszélnek, mintha belső monológokat hallanánk, de közben mégis egymással kommunikálnak. 

A másik kulcsjelenetben Aggie felveti Matthew Rhysnek, hogy megírná a történetét – ő azonban határozottan elutasítja. Szerinte az ő élete nem a reményről szól, hanem a titkok és a fájdalmak rétegeiről.

A kettejük közötti dinamika Rhysszel csak fokozza ezt a feszültséget. Kapcsolatuknak van valami nyugtalanító vibrálása, mintha mindketten felismernék a másikban azt a mélyen eltemetett sötétséget, amit saját magukban is hordanak. Ez a kölcsönös tükrözés teszi a jeleneteiket egyszerre feszültté, sebezhetővé és kísértetiesen intimmé.

Jonathan Banks és Matthew Rhys – A sötét penge két oldala

Jonathan Banks (akit sokan Mike Ehrmantrautként, a Breaking Badből ismernek) Matthew Rhys apjaként ugyanolyan sötéten hatásos. Az apa arca mozdulatlan, a szavai ritkák, de amikor megszólal – mintha maga a múlt beszélne, egy generáció, aki mindent tud, de nem osztja meg másokkal. Ez a karakter a hatalom örökölt árnyát képviseli, és Banks megjelenése tényleg ad neki egy nem is kicsi súlyt.

A fia, egyszerre testesít meg egy vonzó és fenyegető figurát – olyan kettősséget, ami éles kontrasztban áll az apja karakterével. Viszont ami benne nincs meg, de az apjában ott van, az az igazán hátborzongató, már-már ijesztően stabil jelenlét. Mintha soha nem billenne ki az érzelmi egyensúlyából, még akkor sem, amikor a felszín alatt veszélyes forrongás kezdődik. Rhysnél eleinte csak a sármja ragad meg, de ahogy az epizódok haladnak, felsejlik, hogy nem biztos, hogy olyan sötét és kegyetlen, mint az apja. 

Rhys megformálója, Nile Jarvis elmondta egy interjúban, hogy teljesen át kellett szellemülnie ahhoz, hogy képes legyen egy „kiszámíthatatlan pszichopatát” hozni és hogy nagyon sokat segített ebben neki Johnathan Banks.  

És az eredmény? Tökéletes! Nem egy egyszerű gonosz figura, hanem olyan, aki gyönyörűen manipulál, de közben saját démonjaival is küzd. Ez a forgatókönyv ismerős lehet, hiszen a Netflix manapság előszeretettel próbálja a nézőkkel megszerettetni a különböző „szörnyeket", ezt láthattuk már a Frankenstein-filménél is.

Mély pszichológiai feszültség és műfaját új szintre emelő thriller

A sorozat új szintre emeli a pszichológiai thriller fogalmát. Nem egyszerű bűnügyi sztorit hoz. A fókusz nem csak a „ki a gyilkos?” kérdésén van, hanem azon is, hogy mit jelent szembenézni a belső szörnyünkkel. A karakterek küzdelmei nem felületesek és ezért odahúznak a képernyőhöz: Aggie önmagával, Rhys a múltjával, és az egész környezet – a szomszédok, a helyi politikusok, a család – mintha katalizátor lenne ezekhez a kitörésekhez.

Nemcsak a színészek, de a sorozat látványa is kiemelkedő. A kameramozgás, a fény-árnyék játéka (a tágas, de antiseptikus házak, a fák közti sötét ösvények), mind hozzájárul a paranoiához, a fenyegető érzéshez. A díszletek mintha élnének, nem csak hátterek volnának – minden tér „lakható”, de mindegyik rejthet titkokat.

Ha olvasnál még tőlünk további film- és sorozatkritikákat, kattints: