Miért nem bírjuk teljes szívből szeretni Guillermo del Toro új Frankenstein-filmjét? − Kritika

Guillermo del Toro neve már önmagában garancia lehetne arra, hogy a Frankenstein nem egy egyszerű „szörnyfilm” lesz. A mexikói rendező évtizedek óta dédelgeti ezt a projektet, és végül a Netflix segítségével sikerült megvalósítania a már-már szenvedélyprojektté nőtt játékfilmet. Hiába a 13 perces álló ováció, amit Velencében kapott, ha a kanapérhuszárok inkább TikTokot görgetnek, mint nézzék, ahogy Jacob Elordi vánszorog a képernyőn. 

Frankenstein újra visszatért, de mintha egy rózsaszín szemüvegen át látnánk

A történet nagy vonalakban már mindenkinek ismerős, szóval azt nagyon nem is taglalnánk. Oscar Isaac (a gótikus filmek koronázatlan királya) játssza Victor Frankensteint, az élettelenből életet teremtő tudóst, míg Jacob Elordi (az Eufória szívtiprója) alakítja a teremtményt – a klasszikusnak egyáltalán nem mondható szörnyet. A rendező, del Toro nem csak rettegést akar kelteni, a film inkább az identitásról, a teremtmény létezése körüli fájdalomról szól, mint a puszta horrorról, ezért is fordítottak kiemelt figyelmet a színek és formák kompozíciójára.

A látvány, amelyről álmodunk, és néha álmodni sem merünk

Nem tagadható, hogy a film vizuálisan egészen elképesztő. Del Toro kedvenc színpárosai, a mélyvörös és fekete tónusok visszaköszönnek minden keretben, a díszletek gazdagon kidolgozottak, a laboratórium építészete és az öreg kastély falai egyszerre grandiózusok és nyomasztóak. 

A smink és a CGI-effektek is látványosak – különösen Elordi átalakulása, akit egy groteszk, „érzelmekkel teli” szörnyként láthatunk. 

Ugyan, más kritikák is kiemelik ezt a pompát, de meg kell jegyezni, hogy a film nem hiába nem a mozikban jelent meg. Néhol a kameravezetés túlságosan „netflixes” jellegű. A széleslátószögű felvételek és az állandó mozgó kamera sokszor olyan, mintha egy videójátékban lennénk. Viszont, ügyesen turmixolták össze a streaming- és a nagyjátékfilmek stílusát.

De hol marad a történet ereje?

És most jöjjön a bökkenő. A látvány olykor a történet rovására megy. Amikor egy filmet ennyire „felépítünk”, átléphet egy határt: az, amit csodálunk, elhomályosítja azt, amit mondani akartunk. Del Toro ugyan az eredeti Mary Shelley Frankenstein-regényre épít, de bizonyos pontokon olyan csavarok is megjelennek a filmben, amelyek sajnos nem mindig nyújtanak elég eredetiséget – inkább klisé, mint áttörés. Például a több nézőpontos végivezetés, ami szinte semmi újat nem tudott mutatni. 

Az az érzésünk, hogy a Netflix újra fel akar oldozni egy puszta szörnyet. Ismét szerethetővé akar tenni valakit, aki eleve nem arra való, hogy szeressük. És itt jön a probléma: a szörny emberként való kezelése egy idő után olyan „Pinokkió-effektusba” csap át – mintha azt mondanánk: „nézzétek, ez a szörny is csak egy meggyötört lélek, szeretnivaló és sebezhető”, de mégis, akkor ki foglalkozik azzal, hogy mennyi ártatlan embert öl meg?

Vegyük csak példának a legutóbbi nagy dobását az Ed Gein sorozatot, ami − ami már eleve sok kritikát kapott az előző szörnyeivel kapcsolatban − megint csak a „sajnálatra és a sebezhetőségre” építkezett.

Lehet, hogy a Netflix a szándéka nem lenne rossz, de ha így folytatódik, lassan minden gonosztevőt – igazit vagy kitaláltat – „szerethetővé tesz” a képernyőn, és ez igen veszélyes trend lehet.

Elordi – A csillag, aki ragyog, de néha túl erőltetett

Jacob Elordi alakítása a legfőbb érv a film mellett. A fiatal színész fizikailag és lelkileg is masszív átalakuláson megy keresztül, és valójában ő viszi a hátán a filmet. Egyszerre hozza az érzékenyt és félelmetest, a dühöt és a melankóliát. Azonban ez az „erőltetés” néha már szinte nevetségessé teszi. Az emberként viselkedő szörny túl művinek tűnik, mintha Shakespeare-szöveget olvasna egy horrorfilm kellékkészletében.

Oscar Isaac Victor Frankensteinje szintén erős, de néha túlzó. Az ő tudósa inkább őrült, mint zseni, és a dialógusoknál néha azt érezzük, hogy a történet moralizál, nem pedig mesél. A karakterek közötti konfliktus – Teremtő kontra Teremtett – persze állandó, és kétségkívül vannak mély érzelmi pillanatok, de valahogy nem mindig érik el azt a filozófiai súlyt, amit a klasszikus Frankenstein-játékok kínáltak.

A képernyőn mindenki bűnös – De jól bánunk velük

A film egyik legérdekesebb vetülete az, hogy milyen mértékben empatikus a gonosztevőkkel. A szörny, aki hideg és erőszakos, mégis olyan mély lélektani vizsgálat alá kerül, mintha az ő szenvedése lenne a legfontosabb. És ez nem csak az ő esetére igaz: a film egyfajta bűnös feloldozás narratívát táplál, ami manapság nagyon divatos lett.

Viszont szerintünk ez a tendencia igazán veszélyes lehet. Ha minden szörnyet (vagy bűnöst) megpróbálunk „emberivé tenni” a képernyőn, elveszíthetjük a bűn jelentésének súlyát. Nem minden lény születik szenvedésből, nem minden lény érdemel feltétel nélküli megbocsátást.

Látványos, de kérdéseket hagy maga után

Nagyon sajnáljuk, de nem tudunk elmenni a tény mellett, hogy a történet néhol klisés, a filozófiai mélység sokszor csak eszköz a látvány mellé. A film felvet olyan kérdéseket is például, hogy meddig mehet el a modern kultúra abban, hogy „szerethetővé tegye” a szörnyeteget – és vajon emiatt nem válik-e komolyabb bűnöket relativizáló mesévé.

Érdemes megnézni? Igen. Élmény lesz? Minden bizonnyal. De ha arra számítasz, hogy ez a legőrültebb, leggroteszkebb Frankenstein-film, ami csak létezhet, készülj arra, hogy néhány pillanatban inkább egy elborult, szomorú balladává válik.

Értékelés: 10/8

Mert baromi sok munka van benne, de a nagyszerű alapötlet és vizuális grandiozitás mellett nem sikerült teljesen kimozdítani azt az adaptációs klisé-örvényt, amit már jól ismerünk.