Ördög Nóra: "Henyélni helytelen"

Olvasgattam a leveleiteket, és maximálisan magamra ismertem: igen, Bibicsek, én is úgy nőttem fel, hogy henyélni helytelen. Piszkosul nehéz bűntudat nélkül megállni egy percre is, amikor annyi mindent elintézhetnénk még ahelyett, hogy szusszannánk egyet a következő nagy menet előtt.

Abban is maximálisan egyetértünk, hogy a problémák nagy részét mi gyártjuk azzal, hogy mindig mindenhol tökéletesen meg akarunk felelni, pedig már akkor tudjuk, hogy ez lehetetlen, amikor nekikezdünk. De vajon mi hajt minket? Mondta valaki, hogy ez az elvárás? Talán anyukáinknál láttuk? És nekik ki mondta?

A bűntudat édestestvére nálam a tökéletességre törekvés. Ha nem vagyunk hibátlanok, azt érezzük, valamit elrontottunk, tehát vétkeztünk. Nekem nagyon sok évembe telt, mire tudtam valamit kezdeni ezzel a problémával, és nem állítom, hogy 100%-osan sikerült. (Tessék... Pedig milyen jó lett volna, ha ebben sikerül végre igazán jól teljesítenem!)

A maximalizmusom persze hajt előre, és ez jó, de közben folyton elégedetlenné is tesz, és ez rossz. Régebben ez a maximalizmus csak azzal az érzéssel csendesedett el, ha kis túlzással mindenkinek sikerült a kedvére tennem, aki csak szembejött az utcán. Ma már beérem azzal a néhány emberrel, aki igazán lényeges. Közülük a legfontosabb és egyben a legkeményebb dió én magam vagyok. A megtestesült szigorúság, akinek soha semmi nem elég jó. Igazad van, Évi, meg kell tanulnunk elfogadnunk magunkat a hibáinkkal együtt. És igen! Legyünk már egy kicsit megengedőbbek magunkkal szemben!

Persze, tudom, könnyű ezt mondani, de ha kis lépésekben kezdünk neki, menni fog! Az első - és egyben legfontosabb - az önismeret. Tudom-e pontosan, mik a gyengeségeim? Ha igen, jöhet az önelfogadás: tudok-e együtt élni ezekkel a hibákkal? Muszáj lesz, mert ha nem sikerül, hogyan lépünk tovább a következő szintre, ami nem más, mint az önszeretet? Ha mi nem tudjuk szeretni magunkat az esendőségeinkkel együtt, akkor hogyan találunk magunknak társat, aki el tudja őket fogadni?

Bár, ha jobban belegondolok, talán nálam épp fordítva történt: előbb jött a társ, aki szeret és elfogad szőröstül-bőröstül, és ezen az érzésen keresztül tanultam meg én is jobban elfogadni magamat. Hálás is vagyok érte nagyon!

A lényeg azonban nem változik, és itt kanyarodnék vissza Évi leveléhez, amiben lenyűgöző optimizmussal mesél nagy újrakezdéseinek történetéről, és megfogalmaz még valamit, amivel nála a helyére kerül az utolsó puzzle-darab is a női szerepeink és a megfelelés-kérdéskör színes-szövevényes tablóján: csak és kizárólag szeretettel tegyük, amit tenni szeretnénk. Pofonegyszerű, és nagyon jól hangzik, de nem tudom, minden helyzetben működőképes-e Évi példája. Azaz, hogy tényleg szereti a házimunkát, mert tisztaság lesz tőle, de ha például ma este nem tudna szeretettel elmosogatni, mert nincs ereje hozzá, akkor nem teszi. Megengedi magának, hogy inkább csak holnap reggel kezd neki. Helyette keres valami mást, amit valódi lelkesedéssel tud elvégezni. Talán így elsőre lilának tűnik, de én értem, és nagyon is szimpatikus ez a filozófia.

Azért nem vagyok még teljesen meggyőzve, mert szerintem épp a házimunkák között van egy-kettő olyan, amit annál sokkal ritkábban lenne kedvem őszinte szeretettel elvégezni, minthogy ne uralkodjon el a teljes káosz. Szeretet ide vagy oda, amit muszáj, azt muszáj, de tény, hogy közben megelőlegezhetem magamnak az érzést, hogy utána mennyire fogom szeretni magam, ha végre túlesek rajta!

Szóval, bűntudat, maximalizmus, megfelelési kényszer, önelfogadás - ne kíméljetek! Ti hol tartotok a saját utatokon ezekben a kérdésekben? (Nagyon köszönöm mindenkinek a leveleket - Bibicsek, Évi, nektek külön is!)