A 27-esek klubja: miért ekkor jön el a mélypont az életben?
2025.12.27.
Kurt Cobain, Amy Winehouse, és még sokan mások. Mi történik velünk 27 évesen? A válasz bonyolultabb, mint hinnéd.
Van, aki túléli, és van, aki nem. A 27-esek klubja nem csak legenda, valóságos jelenség. De hol a kiút? A szakértő válaszol.
Forrás: Shutterstock
A tudományos háttér: a 27-es negyedéleti krízis
A pszichológusok már évtizedek óta vizsgálják, miért éppen a 20-as évek vége, azon belül is a 27. év az, amely sokaknál életválságot hoz. Egy 2019-es brit kutatás (The Quarterlife Crisis Survey) szerint a 25–30 évesek 72 százaléka él át komoly egzisztenciális krízist. Szóval ez nemcsak mítosz, hanem egy nagyon is valós pszichológiai jelenség.
A tudomány erre a korszakra használja a „quarterlife crisis” kifejezést – magyarul negyedéleti válság. Ez nagyjából az élet negyedénél jelentkező első komoly identitáskrízis, amikor a gyerekkori álmaink és a felnőttkori realitások ütköznek. Van diploma, de nincs álommunka. Van párkapcsolat, de tele van kétséggel. Nincs lakás, de hitel igen. A közösségi média pedig csak olajat önt a tűzre. Mások sikerei a saját kudarcainkat világítják meg.
Egyes neurológiai kutatások is utalnak rá, hogy az agy érési folyamatai a húszas évek végére stabilizálódnak. Ez az életszakasz tehát biológiailag és pszichológiailag is „határkő”: a felelősség, a jövőkép és az önazonosság kérdése ekkor válik elkerülhetetlenné.
Hogy ismerhető fel, ha baj van?
A jelenséget Makai Gábor klinikai szakpszichológus így jellemezte:
„A 27 éves kor környékén sokaknál összeérnek a gyerekkori álmok és a felnőttkori realitások. Ezért élik meg krízisként. Ez nem feltétlenül betegség, hanem normatív krízis: egy olyan válság, amely az élet természetes velejárója. De ha a reménytelenség érzése hosszú ideig fennáll, ha az illető bezárkózik, ha gyakran beszél az élet értelmetlenségéről, az már figyelmeztető jel”.
Makai szerint a legfontosabb, hogy a környezet is észrevegye, ha már baj van.
„Sokat segíthet, ha meghallgatjuk, ítélkezés nélkül. Nem probléma azt mondani: elegem van. Ez az első lépés a változás felé. A legrosszabb, amit tehetünk, ha magunkba fojtjuk.”
A popkultúra árnyéka: a 27-esek klubja
Ha van életkor, ami köré félelmetes mítosz szövődött, az a 27. A rocktörténelem egyik legsötétebb fejezete, a 27-esek klubja is innen kapta a nevét. Kurt Cobain, Amy Winehouse, Janis Joplin, Jimi Hendrix, Jim Morrison – mind 27 évesen haltak meg. Többnyire tragikusan, túladagolás, depresszió vagy önpusztítás következtében.
Egy korábbi cikkünkben már elárultuk, hogy jelenleg 54 híres művész és zenész tartozik ebbe a klubba. A statisztikák ugyan nem mutatnak kiugró halálozási arányt ennél a korosztálynál, mégis: a legenda él, és sok fiatal érzi úgy, mintha a 27 egy végzetes határ lenne.
És nem csak külföldön. A közelmúltban Koós Boglárka tragikus története is rávilágított arra, hogy ez az életkor sokaknál a legnagyobb lelki viharok ideje lehet. A halála megrázta az egész hazai művészvilágot és újra előhozta a kérdést:
Miért pont 27?
Amikor a 27 engem is utolért: egy személyes vallomás
Most pedig engedd meg, hogy félretegyem az újságírói objektivitást. Mert a 27-es szám engem is utolért. És biztosíthatlak róla, hogy ez nem csak egy „hiszti” volt, hanem hús-vér valóság.
Addigra látszólag minden rendben volt az életemben. Dolgoztam, kapcsolatban éltem, barátokkal jártam össze. De hirtelen minden szétcsúszott. Egy szakítás, egy munkahelyi változás, néhány csalódás és a folyamatos társadalmi nyomás: „ennyi idősen már illene tudnod, mit akarsz”. És én semmit sem tudtam. Éjjelente forgolódtam, nappal pedig próbáltam eljátszani, hogy minden oké. De nem volt az. Fájt létezni. Minden reggel teher volt, pánikrohamokra keltem és feküdtem le. És eljött az a pont, amikor azt mondtam: elég. Nem akarom tovább ezt az egészet.
Igen, kedves olvasó én is majdnem megtettem azt, amit oly sokan a 27-esek klubjából. Nem azért, mert nem akartam élni, hanem mert nem tudtam, hogyan kell. Ez a különbség hatalmas, mégis szinte láthatatlan. És én ott billegtem a szakadék szélén.
Nem tudom, miért pont ekkor jött el. Talán mert a gyerekkori álmok már nem védtek meg, a felnőtt valóság viszont még nem adott kapaszkodót. Talán mert addig bírtam elviselni. De 27 évesen éreztem először igazán: itt a fal, amin nem tudok átjutni. És csak a sötétség van előttem.
De jött egy apró fény. Nem drámai megváltás, inkább csak egy halk felismerés: baj van. És kimondtam. Először félve, majd egyre bátrabban. És ahogy kimondtam, úgy könnyebb lett. Nem rögtön, nem varázsütésre, de lassan.
Segítséggel és egyedül. Voltak napok, amikor magam húztam ki a gödörből, és napok, amikor mások nyújtották a kezüket. És rájöttem, hogy nem ciki pszichológushoz járni. Nem ciki sírni. Nem ciki azt mondani: nem tudom, hogyan tovább. Az ciki, ha mindezt magadba zárod.
Most már tudom, a 27 nem a vég volt, hanem egy állomás. Egy sötét, félelmetes állomás, de nem a vég. Inkább fordulópont. És ha akkor nem beszélek róla, ha nem kérek segítséget, most talán nem írnám ezeket a sorokat.
Ha te is így érzel, hogy vége – beszélj róla. Akárkivel. Egy baráttal, egy családtaggal, egy szakemberrel. Mert a 28 is eljön. A 30 is. És egyszer majd visszanézel, és hálás leszel magadnak, hogy maradtál.
