Boros Lajos: "Minden krízis egyben felmentés is volt"

Kicsit sorsszerű, de nem derült égből kaptuk a hírt, voltak jelei, hogy gondok vannak. Én jó fél éve eldöntöttem, hogy ez a búcsúévem a Bumerángban. Egyrészt ismered a dalsort, "csavard a lángot lejjebb, kedvesem", másrészt van egy csomó rádiós ötletem, amit egyedül szeretnék megvalósítani.

De most lehet, hogy a felületet veszíted el.

Az is lehet. Egy csomó mindent elveszítettem. Például a "Csókbál" című könyvem reklámját. Életemben először majdnem 50 szpotot kaptam a rádiótól, mivel akadoztak a dolgok, ezzel kompenzáltak volna. Aztán a "Köszi Lali turné" hátralévő részét. Képzeld el, olyan, mint egy filmjelenet. Ültünk egy kis irodában a munkatársakkal, és azt mondta Bochkor: "Hát, Lalikám, olvasom az újságokban, hogy a nyugdíjról beszélsz. Mi meg mi a francot csináljunk? Minket nem avatsz be, mondjál egy határidőt, hiszen pótolni kell téged, és ez nem könnyű, de azt is szeretném veled közölni, hogy nem tudsz szép csendben elsunnyogni tőlünk! Egy akkora balhét akarok ebből verni, amekkorát lehet, fel akarlak emelni, mielőtt vége." Akkor felálltam és megöleltem Gábort életemben először magamtól. Mondtam neki, hogy álmodoztam ilyesmiről, de sosem kértem volna. Elindult a turné, amiben még lett volna egy csomó poén. A végére egy búcsúbulit terveztünk, előtte pedig egy 3-4 hónapos vetélkedő rendszerű rádiós és tévés utódkeresés zajlott volna szeptemberben. Az a fura, hogy én közben mondtam a kis feleségemnek, Valinak, hogy azon röhögnék a legjobban, hogy ha én már kiélveztem a búcsút, egyszer csak összeomlana a rádió, és az én barátaim velem együtt jönnének nyugdíjba. Tudod, mint a legkisebb kismalac történetében. Amikor kint dideregnek az erdőben és egyszer csak megjelenik a jó tündér, és az utolsó azt kívánja, bárcsak a testvérkéim itt lennének velem. Hát tessék! Ez hihetetlen - nem?

De a "Köszi Lali turné" folytatódik?

Hogy folytatódna, hát nincs rádió.

De hát fellebbezés lesz...

Folyamatban van. Ha szeptemberig megoldódik a dolog, akkor úgy megy, mintha semmi nem történt volna. Mintha kivettünk volna egy nyári szabadságot. Ha nem, akkor nagy baj van. Tudod, ez olyan, mint a kóma. Ha valaki egy-két hónapig kómában van, még lehet remélni. Talán még egy évig is. Aztán eljön egy olyan időszak, amikor megszűnik az agy oxigénellátása, és már...

Nem az az ember ébred fel...

Hanem egy sejthalmaz. Bizony. Amúgy pedig nyilvánvaló, hogy a most legvigasztalhatatlanabb hallgató is talál gyógyírt valahol, hisz nem akar csendre ébredni.

Te a Bumerángtól búcsúztál, de a "Lali királyt" folytatni akartad.

Sőt, kaptam volna egy esti, civil sávot. Nagyon komoly álmaim voltak. Egy kicsit igényesebb, elmélyültebb műsor lett volna, persze humorral! Ismered Peter Marshallnak a Tombol a hold című könyvét? Halál vidám könyv. Az első öt oldalon könnyesre röhögöd magad. Egy srácról szól, aki táncol, bulizik, élvezi az életet és egyik pillanatról a másikra lebénul deréktól lefelé, és belezuhan a kerekesszékesek társadalmába, de nem veszíti el a humorát, és ugyanabban a stílusban megy tovább az élet. Kicsit olyan, mintha dimenziót ugrottál volna. Megható könyv és ugyanakkor nagyon viccesen van megírva. Ezt a világot szerettem volna valahogy feléleszteni.

Szóval vannak ötleteid.

Csak vevőre várnak. Nem hiszem, hogy 3 hónapon belül nem találunk valamit. Most gyakran csörög a telefon, és nemcsak azért, hogy meséljem el, mi van, hanem támogatásokkal, megvalósítási elképzelésekkel. Ennek a fele persze légbuborék. A hallgatók is írnak, hogy összedobják a pénzt, de hát mutass nekem valakit, aki elmegy, és egyenként beszed 500 forintot másfél millió embertől.

Ezt nehéz elképzelni, de ma szomorú vagy várakozó vagy?

Először is olyan vagyok, mint aki halogatta a foghúzást és most túl van rajta. Sokkal rosszabb volt úgy bemenni a rádióba, hogy bennünk motoszkált: vajon ez az utolsó reggel? Elmondok egy történetet, érteni fogod, miért mesélem el. Egy gyerek pánikbeteg lett attól, mert félt, hogy megbukik az iskolában, és felkérték Popper Pétert, hogy beszélgessen vele. A gyereket az frusztrálta, hogy állandóan azt vizionálta, kint áll a katedra előtt, és nem jut eszébe semmi. Ennek következtében kint állt a tanár előtt és persze nem jutott eszébe semmi. Popper kezelte, tudatosított benne dolgokat, a gyerek kezdett jól tanulni. Mikor már mindenki egészségesnek hitte, Popper azt kérte a szülőktől, hogy engedjék meg, hogy a félév végén megbukjon, ugyanis akkor tudni fogja, hogy az milyen. Rájön, hogy mitől félt eddig. Beleegyeztek. A gyerek megbukott, és Popper leült vele beszélgetni:
- Megbuktál? - tette fel az első kérdést. - Meg - válaszolta a gyerek. - Rosszabb az időjárás? - kérdezte Péter. Nem - hangzott a válasz. - A barátaid másként viselkednek veled? - Nem. - Akkor mitől féltél...? Popper azt mondta, hogy na, most gyógyult meg a gyerek. Valami ilyesmit élünk át mi is, mert jó ideje valami nyomasztott, fenyegetett minket.

Tehát némiképp most fellélegeztél?

De szerintem csak én. A többiek más fázisban vannak.

Belegondoltam, hogy a Capuccinótól indulva eltelt több mint 20 év. Olyan ez, mint egy házasság vége: válás. Lépni akartál. De miért?

Első a fáradtság.

Fizikai vagy szellemi?

Szellemi, vagy mindkettő. A második az életkorom. Mindenféle vitában felmerült az átlagéletkorunk kérdése. Kiszámoltam, mint afféle matematikus, hogy van egy ötvenes, egy hatvanas, akkor még egy hatvanötös mi a francnak kell? Egy harmincas lenne jó. Régen voltam én, és mellettem ott volt a fiatal Bochkor. Most az "öreg" Bochkor mögé kell egy fiatal! Mondok egy sokkal csúnyább hasonlatot. Üszkösödik valakinek a lába. Belehal, ha nem vágják le. Azt mondom, ha én vagyok a láb - tessék vágni.

Mosolyogsz, de tényleg ilyen kegyetlenül racionálisan látod ezt?

Igen, igen. Ugyanakkor önző is voltam, meg is ideologizáltam, hogy a Bumeráng az Bochkor és az én gyermekem. Intelligensen akartam válni, vagyis ott maradtam volna a háttérben, a műsor működtetésében, az utódom kiválasztásában, felkészítésében. Segítettem volna nekik. Így beszéltük meg.

Lassan érett meg a döntés?

Megérett, mert az egész műsor olyanná épült át, amihez nekem már nem volt olyan sok közöm. Ez mindig közös termék volt, de a fókusz Bochkoron volt folyamatosan. Egyszer csak azt vettem észre, hogy elvagyok a székemben és csak kapkodom a fejem, hogy de érdekes műsornak lehetek a szemtanúja.

Benne van az is, hogy lelassultál kicsit?

Ezt én soha nem fogom bevallani. Érted? Soha! De egyébként így van. Olyan, mint egy futóverseny. 15 évvel ezelőtt ugyanaz a kategória voltam, mint Bochi, én is 10 alatt futottam a százat. Néha ő lépett be hamarabb, és volt, hogy én. Rivalizáltunk, de most, ha eldördül a startpisztoly, én még bekötöm a cipőmet, vagy megkérek rá valakit. Bochi meg már fut, és akkor csak nézem, ő pedig visszafordul, hogy nem jössz? És győzött.

Visszacseng a fülembe, amikor a gyógytornászod azt mondta, hogy "Tanulja meg a korát!" - ez is benne van?

Persze. Ez nagyon okos mondás volt. "Figyeljen, nem kell olyan gyorsan felülni az ágyban!" - mondta ő. "De hát én így szoktam meg!" Válasz: "Felejtse el! Új élet kezdődött." A másik pedig az, hogy ha valami engem huzamosabb ideig boldogtalan állapotban tart, akkor változtatok rajta és átmegyek a boldog állapotba. Mindig azt mondom Valinak is, hogy "Legyünk boldogok!" Érted?! Nem akartam elérni ahhoz a pillanathoz, a legkegyetlenebbhez, amikor azt mondják nekem, hogy Lalikám, húzzál már el, hogyha még fel tudod fogni...

Mióta élsz ilyen önreflexióval? Mindig jellemző volt rád?

Persze, mindig. "Én és énke" - ahogy Karinthy megírta. Permanensen ez a skizofrén alapállás. Ül a vállamon. Szerintem minden normális ember látja magát. Én kímélem magam, de ő nem, és a pofámba mondja, hogy figyelj, megint elfelejtettél valamit! Nem lehet úgy kezdeni egy mondatot hatvan év fölött, hogy "Tudjátok a...", mert akkor a név nem jut eszedbe. A névvel kell kezdeni és aztán hozzáfűzni a mondandódat. Ilyen trükköket meg kell tanulni. A rádióban a barátaim - ebből a szempontból idézőjelbe téve - azonnal az orrom alá dörgölik, ha nem jut eszembe valami, megbotlik a nyelvem, vagy hadarok. Ilyenkor mondom nekik azt, hogy vegyétek már észre, hogy én kötöm a legjobb üzletet ezzel a céggel, mert a "leépülésemet" adtam el nekik!

Hm. A saját tükrödön kívül állandóan tartottak egyet ők is.

Hát igen. Amikor a Voga kesergett - mert Bochkornak volt egy-két megjegyzése rá -, akkor mondtam, hogy Vogci, minket ez tart életben. Mi nagy kövér kannyulak lennénk, meg se mozdulnánk, ha nem jönne mindig ez a farkas és nem kergetne minket fel s alá. Neki köszönhetjük a szellemi kondinkat, mert folyamatosan ugrásra készen áll, hogy a hibáinkra lecsapjon.

De ebből elég lett?

Most már igen, mert a szavaknak mágikus ereje van. Ha sokáig azt mondják, hogy tolvaj vagyok, akkor elkezdek lopni. Amikor a Lali királyban egyedül beülök a mikrofon mögé, eszembe nem jut, hogy bakizhatok. De a Bumerángban az első nyelvbotlásomat felveszik magnóra és 10 perc múlva visszajátsszák szignálnak.

Tudod, mid nem bakizik? A kreativitásod. Ezért is szeretek veled beszélgetni, mert nem érzem az idő múlását, hisz mindig vannak új ötleteid.

Hát persze, hajaj... Ne viccelj!

Egyrészt a fényképezés?

A fényképezés, amit Bochi eleinte nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy csinálom. Második fázisban tudomásul vette és szidta, a harmadik fázisban volt egy-két kép, ami tetszett neki. A negyedik, a búcsúfázisban kiállításokat hurcoltunk végig az országon az ő segítségével. Megtudtam azt, hogy milyen az, ha támogat. Olyan, mintha a forgószél felkapna. Az elképesztő volt, amikor meglepetésként szervezett egy kiállítást Salzburgban, ahova egy magánrepülővel vittek, és azt sem tudtam, hova megyek! Leszálltunk, és Bochi azt üvöltötte egy megafonba, hogy üdvözlünk Salzburgban! Képzelj el egy félbevágott, Zeppelin típusú hipermodern hangárt, ahol Tito magánrepülőgépe mellett egy csomó kísérleti repülőeszköz van, látsz egy iszonyúan drága éttermet, és az egésznek ott az alján egy terem, ahol ki voltak állítva azok a képeim, amiket még nem is nyomtattam ki! Mert ők kilopták a komputeremből és megcsináltatták. Ez ő!

Hát azért ez csoda.

Igen. Aztán kitalálta, hogy akkor most jön a bakancslista, és azt kezdték figyelni, hogy mit akarok, mik a vágyálmaim - ez fantasztikus. De nem érhettünk a lista végére. Egy kezdő író megkérdezte a mestert, hogy "Mondja mester, mennyit érek én a magyar irodalomban?" "Ez marha egyszerű - gondold azt, hogy kiveszed a műveidet, és hogyha összeomlik a magyar irodalom a műveid nélkül, akkor nagyon sokat érsz, ha meg nem, akkor semmit." Beszéltünk erről Bochival, hogy mi van, ha a magyar rádiózás történetéből a mi 17 évünket kivesszük? Szerintünk nem állna meg a lábán. Akkor azt mondtam neki, hogy azért mi letettünk valamit az asztalra, és ezt nem lehet elvenni tőlünk sehogy.

Megvolt, megvan. Most fényképezel és könyvet írsz majd?

Írom, csak olyan jót írok, hogy mindig elölről kezdem. Komolyan, mindig elájulok, hogy milyen jó, de még csiszolom, tudod? Ne kuncogj! Ja, még színdarabot is szeretnék írni.

Fogadok, hogy más is van a tarsolyban, te nyughatatlan elme!

Régóta küzdök azzal, hogy a rádió már nem ugyanaz többé. Gondolkodom valamiben, valami rádióhoz hasonló beszélő cuccban, ami akár internet, akár telefon alapú lehet - akármi, ami interaktív. Most már vannak olyan kapcsolataim, akikkel ki is tudom próbálni. Én boldogan csinálok nagyban is meg kicsiben is valamit. Felhívott egy haverom, hogy annyi pénze van, hogy valószínűleg meg tud venni egy régióra szóló frekvenciát, de több pénze nincs, a rádiót már nem tudja üzemeltetni - bevállalnám-e? Mondom, ne hülyéskedj! "Lalirádió"?

Akkor nyugdíjról szó sincs!

De van, mondjuk az uszodabérletre elég. Közben azon is töröm a fejem, hogy úgy építsem fel az életemet, hogy a házban, ahol lakom, bérelek egy ilyen kis mosókonyhából átalakított lakást, és esetleg oda építeném be a stúdiómat. Vagy akár az ágyam mellé, csak Vali azt mondta, hogy mellette ne dumáljak reggel. Most például elindul egy kábeltévé, és ha elérik a másfél milliós nézettséget, három arca lenne, és én lennék az egyik.

Mégsem vagy mindenhova öreg?

De! Nem is értettem.Visszakérdeztem háromszor, hogy biztos én? Mégis elmenjek fogászhoz? Akkor számoljuk ki, hogy mennyit fizettek, és annak hány százalékát kell szépségre költeni! Mindig azt mondom, hogy aki kamerák előtt van, és a saját szépségére költ, az befektet. Egyértelmű. Futsz három vagy öt km-t, befektetsz, és még szenvedsz is érte. Az is a munkád része.

Vagyis dolgozol tovább.

Igen, de szeretném úgy csinálni, hogy a tempót én szabom meg, amit eddig nem tehettem. A hajnalozás hat az egész napomra, még ha nem csinálok semmit, akkor is. A mai nap izgalmai miatt kihagytam a délutáni alvást, és már kezdek összeomlani.

Mit fogsz csinálni hajnalonként?

Szerintem belehallgatok kicsit, ha lesz mibe, és örülni fogok, hogy nem leszek ott. Járhatok hatra úszni, mint régen. Az a legjobb. Persze létezik olyan szituáció, ha bejön egy olyan ajánlat a Bumeráng megmentésére, hogy azt mondják, ragaszkodnak hozzám. Azt úgy vállalnám, hogy fél évig hajlandó vagyok alkalmazkodni, hogy felélesszük, és folytatnánk a kivonulásomat, mint ahogy elterveztük. Ez már a sokadik krízis, és nagyon hasonlítanak egymásra. A rádiónál mindig az a döbbenetes felismerésem van, hogy egyszer csak jelentkezik az átlag hallgató, aki megkérdezi: "És én velem mi van?" Telefonált valaki az előző krízisben, és elmesélte, hogy ha rosszalkodott, az anyukája mindig elvette tőle a kedvenc maciját. Majd azt mondta: "De anyuka, én jó leszek - adjátok vissza a rádiót!" És ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mit szórakoznak? Miért nem lehet a médiatörvénybe berakni, hogy ahány millió ember szeret egy műsort, annyi pontot kap még a rádió - érted? A legvégén ott a tömeg, akit elfelejtenek.

Talán újra rátok találhat...

Elmondok egy nagy titkot. Azért nekünk minden krízis egyben felmentés is volt. Nincs olyan műsor, ami ne fáradna ki, és minket mindig az mentett meg ettől, hogy jött egy olyan külső katasztrófa, ami megrázott és talpra állított. Adott annyi szünetet is, hogy újra frissek tudjunk lenni. Olyan, mintha egy külső dramaturg lenne ebben a dologban. Mindig csak állok és csodálkozom, hogy már megint nem az történik, hogy elmennek a hallgatók, mert rosszak vagyunk. Hanem az, hogy ki az a szemét, aki elvett minket a hallgatóktól. Most is ez zajlik. Sokszor átéltem már, hogy sétálgatok egy folyosón, és tudom, hogy a sorsomról döntenek egy szobában. Ez a legrosszabb pillanat, hasonló az érettségihez vagy az államvizsgához, vagy épp ahhoz, amikor egy orvosi váróteremben várakozol. Amikor sorra kerülsz, akkor már nincs gond, csak amíg a hátad mögött valami eldől.

Akkor most jól vagy, vagy nem?

Teljesen jól. Nekem a jövőre nézve a mottó, hogy "Jön a szabad kreatív csapongások korszaka". Szeretnék alkotni, és nem ragaszkodom ahhoz, hogy feltétlenül előtérben legyek, és ahhoz sem, hogy annak, amit csinálok, sikere legyen. Szóval lehet bukni is. Hol van az előírva, hogy mindig győzni kell? Emellett még egy lehetőség van. A legkisebb fiamnak, Dénesnek, nagyon bejött az élet Amerikában, mestersakkozóként egyetemen tanul, versenyekre jár, intézi a zöldkártyát. Mondtam neki, ha így haladsz, bérelsz egy házat, és apukára gondolsz.

Most is nevetünk, de tényleg el tudnád képzelni, hogy elmenj?

Én nem, de Vali igen, és ez nagyon komoly dolog, mert azt mondta, hogy ha én csak egy pici kis állást kapnék ott, akkor ő boldogan maradna, akár nélkülözne is.

Végül is, amit csinálni akarsz, azt onnan is tudnád, hiszen internet van.

Jó, jó, de akár innen is lehetne - nem?!

De. Tudod, azt érzem, bármikor beszélünk, hogy te nem zárt ajtókat látsz.

Mindig látok nyitottakat, és nagyon hálás vagyok Bochinak, mert nekem ez a fél év annyit adott, hogy az utcán is másképp megyek végig. Tudom, hogy ez majd lecseng, te is ismered ennek a hullámzását. Én soha nem igényeltem, hogy ünnepeljenek, de amikor jönnek velem szembe az emberek, és rám mosolyognak - az azért jelent valamit. Megtörni egy átlagos utcai mimikát nagyon nagy energia. Ahhoz kell valami. Most megvan, és amíg lehet, addig élvezem.

Amikor leszáll az éj... akkor indul a LifeNight! Kíváncsiak vagytok, milyen az, amikor egy kicsit bujábbak, perverzebbek és szabadszájúbbak vagyunk, a pasik pedig végre elárulják, hogy hogyan szeretik? Akkor gyere, ismerd meg a titkos énünket! Várunk egy izgi kis kalandra éjjel 10 után... ;-)