A Netflix legújabb dobása lehetett volna egyedi és izgalmas, de helyette egy szabadulószobás tucatfilm lett, ami semmi újat nem tud mutatni az elődeihez képest. Az ígéretes alapötlet, a vizuális elemek kreatív használata és a jelenlegi legnépszerűbb német színész sem volt elég hozzá, hogy az egyszer nézhető kategóriánál többé válljon a Téglafal (Brick) című film. A Matthias Schweighöfer főszereplésével készült thrillerben akkora logikai bakik tátonganak, hogy még azok is felhúzzák a szemöldöküket, akik csak háttérzajnak indították el a filmet a főzés mellé. Ezen felül a színészekről nehéz eldönteni, hogy más szabadulószobás filmek szereplőit parodizálják, vagy csak a saját szerepüket nem veszik komolyan. Vigyázat, feldúlt filmkritika következik.
Az elmúlt években reformkorát éli a thriller műfaja. Sorra jönnek ki a kiszámíthatatlan, és csavarokkal teli alkotások, amelyek főszereplőinek nemcsak a jelenük konfliktusaival kell megküzdeniük, hanem a múltjuk traumáival is. A Squid Game harmadik évadának lezárásával pedig még jobban megnőtt az igény a szabadulószobákat és élet-halál harcokat bemutató filmekre. A Téglafal az időzítésben nem, de a megvalósításban elvérzett.
Nézzük a történetet:
A film elején egy tipikus Z-generációs házaspár életét követjük nyomon.Tim programozóként éjjel-nappal dolgozik, a barátnője Olivia pedig szabadságra és változatosságra vágyik, miután a kapcsolatuk megfeneklik. A merőben eltérő céljaik oda vezetnek, hogy egy vita után Olivia szakít a párjával, majd elindul, hogy elköltözzön. Az előszobánál tovább azonban nem jut, mert az éjszaka folyamán egy áthatolhatatlan fal vette körül az otthonukat. Az eredetére és a céljára nincs magyarázat, egy dolog biztos csak, hogy Timék internet, víz és térerő nélkül a saját otthonuk foglyai lettek. Egyetlen úton kaphatnak csak segítséget, ha áttörnek a szomszédaikhoz, hogy utána közösen próbáljanak meg kijutni a rejtélyes börtönükből.
A film egy helyszínen játszódik végig, gyakorlatilag a másfél órás játékidőből 4 percet töltünk csak a külvilágban, a többi időben egy 2 emeletes társasház lakásaiban barangolunk. Eközben keresztül-kasul bejárjuk a házat az áttört falakon és padlódeszkákon keresztül, és a kamera mindvégig annyira igényesen követi le az eseményeket, és a hibátlan díszletet, hogy a néző is úgy érezheti magát, mint aki csapdába esett a szűk alagutak és szobák dzsungelében. Kezdetben a film még komolyan veszi magát, és egészen pörgős tempót diktál, amíg a szereplők végig próbálják azokat a szabadulási módszereket, amik a tévénézők fejében is felmerülhetnek. Ezután azonban szép lassan elkezd kipukkanni a lufi, amikor a szereplőknek egymással kéne interakcióba lépniük, és megpróbálni kitalálni, hogyan juthatnak ki.
Sok ember számára szimpatikus lehet, hogy feszesre húzták a játékidőt, ez azonban a Téglafalnak inkább hátránya lett, mint előnye. Szinte semmit nem tudunk meg a fal működéséről, miközben az egész történet attól volt izgalmas, hogy nem egy hétköznapi "bezártak és figyelnek minket" sztorinak indul a történet, hanem egy high-tech kinézetű, sérthetetlen védőfal jelenik meg a ház körül, ami képes alakot váltani, és portált nyitni is akár. Izgalmasan hangzik, és tele van lehetőségekkel. Szerintetek kezdtek ezzel bármit is a készítők?
Néhány céltalan halálesetet leszámítva egyáltalán nem.
A hasonló zsánerfilmekben - mint a Kocka, a Fűrész, vagy éppen a Végtelen útvesztő - a szereplőknek együtt kell dolgoznia, és közösen kell megoldaniuk különböző rejtélyeket, hogy rájöjjenek a megoldásra. Emellett sokszor összeköti őket a múltjuk, vagy a bűnös cselekedeteik. Itt a Téglafalban egy 30 másodperces jelenetet kapunk csak, amiben kiderül, hogy van valami közös az itt lakókban, de ennek a szálnak semmilyen jelentősége nincsen azon kívül, hogy húzzák vele az időt. A film fő parafaktorát, a feltörhetetlen falat pedig bohózat, ahogyan végül kinyitják. Szerintetek logikus gondolkozásra, vagy csapatmunkára volt hozzá szükség?
Dehogyis, elég volt hozzá két unatkozó programozó.
A bezárt szereplők legalább szórakoztatóak voltak ?
A film elején igen. Amíg senkit nem ismertünk meg közelebbről, addig mindenkiben volt potenciál arra, hogy érzelmet tudjon kiváltani belőlünk, vagy a képességeivel a csapat élére tudjon állni és megoldja a téglafal rejtélyét. De végül mindannyian csak feláldozható egydimenziós karakterekké váltak, akik közül senkiért nem aggódhattunk, mert senkit nem kedveltünk meg a másfél órás film alatt. Még a Hunyadi sorozatból megismert Murathan Muslu sem segít ezen a helyzeten.
A Téglafal nem véletlenül áll a külföldi és a magyar filmoldalakon is 10/5-ös értékelésen, ennél többet nem érdemel. Nem számít emberiség ellen elkövetett bűnnek, de nem is fog már két hét múlva senki emlékezni a tartalmára. Ez a kritika pedig azért festhet le ennyire negatív képet az alkotásról, mert bőven több volt benne ennél, de az alkotói inkább a megúszásra, és az egyszerűségre mentek rá az új dolgok kipróbálása helyett.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.