Vladimir-kritika: megszállottság, botrány és vágy – A Netflix legkellemetlenebb sorozata

„Lehet, hogy soha többé nem lesz hatalmam egy másik ember felett” – ezzel a brutálisan őszinte gondolattal indít a Vladimir, és tulajdonképpen már itt el is árulja: ez nem egy kényelmes történet lesz.

A Rachel Weisz által megformált névtelen egyetemi professzor sokáig a tökéletes élet kirakatfigurája volt: elismert karrier, stabil házasság, tisztelet a campuson. Aztán egyetlen botrány mindent szétrobbantott. A férje, akit John Slattery alakít, szexuális visszaélések vádjával kerül vizsgálat alá, és ezzel nemcsak a saját reputációját, hanem a felesége életének alapjait is magával rántja.

A fiatal, karizmatikus oktató – Leo Woodall, a Bridget Jonesból ismert szépfiú – nem csinál különösebben semmit, mégis mindent elindít. Inkább vászon, mint karakter: egy üres felület, amire a főhős rávetíti minden elfojtott vágyát, frusztrációját és bizonyítási kényszerét. 

A sorozat egyik legnagyobb húzása, hogy nem akarja, hogy szeresd a főszereplőt. Sőt, kifejezetten próbára tesz. A karakter önző, gyakran vak a saját hibáira, és olyan mondatokat mond ki, amiktől legszívesebben elfordulnál vagy legalábbis megütnéd a karaktert. Mégis működik. Mert Rachel Weisz - aki egyébként magyar felmenőkkel is rendelkezik – elképesztő érzékkel egyensúlyoz a nevetséges és a tragikus között.

Visszaemlékezés

Az egyik legerősebb, és egyben legkínosabb jelenet pontosan ezt a torz valóságérzékelést mutatja meg. Egy egyetemi megbeszélés után a főhős ragaszkodik ahhoz, hogy ő „mindent megevett” a salátájából – miközben a kamera lassan ráközelít az érintetlen tányérra. Apró, szinte jelentéktelen pillanat, mégis tökéletesen leírja a karaktert: egy nő, aki már a saját narratívájában él, és teljesen elszakadt a valóságtól.

Ez a fajta finom, mégis kegyetlen rendezői humor végig jelen van. A sorozat nem mondja ki nyíltan, hogy a főhős téved – megmutatja. És ettől sokkal kellemetlenebb.

A hangulat sokszor idézi a Bolhafészek (Fleabag) világát

A negyedik fal áttörése, a cinikus belső monológok, a „tudom, hogy mit csinálok – de nem érdekel” attitűd. Csakhogy míg ott a humor régimódi, itt inkább feszített. Ez a történet nem akar feloldozást adni. Semmire.

Egy zárt világ, ahol a pletyka gyorsabban terjed, mint bármilyen hivatalos döntés, és ahol a morális fölény gyakran csak jól álcázott képmutatás. A főhős ebben a közegben próbál kapaszkodót találni, miközben egyre mélyebbre süllyed a saját megszállottságában.

És itt jön a csavar

Miközben pontosan látod, hogy amit csinál, az vállalhatatlan, mégis van benne valami ismerős. Az a kétségbeesett vágy, hogy újra számítson, hogy újra kívánatos legyen, hogy ne csak „valaki felesége” vagy „valaki anyja” legyen. A sorozat ezt a gondolatot addig csavarja, amíg már kényelmetlen lesz – de pont ettől válik hitelessé.

A mellékszereplők sem kapnak feloldozást. Jessica Henwick Cynthia karaktere talán az egyetlen, aki valódi súlyt hordoz: egy nő, aki próbál egyensúlyozni karrier, anyaság és egy érzelmileg instabil kapcsolat között. Mindenki más inkább tünet, mint karakter – egy rendszer része, ami maga is hibás.

Vizuálisan a sorozat meglepően kifinomult

Letisztult képek, visszafogott, mégis feszült atmoszféra. Minden jelenetben ott vibrál valami kimondatlan, ami végig fenntartja a feszültséget.

Mert miközben nevetünk rajta, kényelmetlenül felismerünk benne valamit. Azt a nagyon emberi, nagyon ismerős félelmet, hogy elveszítjük a jelentőségünket. Hogy már nem mi vagyunk azok, akikre vágynak.

Értékelés: 10/8

Ez egyszerre frusztráló és zseniális. Mert a végén nem az a kérdés, hogy mi történik a karakterekkel. Hanem az, hogy te mit gondolsz róluk.

A sorozat 8 része március 5-től elérhető a Netflixen. 

Ezek is érdekelhetnek: