Régi idők szexszimbólumai: a 19. század és Blaha Lujza

Miután a cikksorozatunkban kitárgyaltuk már az őskor, az ókor, a középkor, a reneszánsz, és a 18. századi Franciaország egy-egy szépségideálját-szexszimbólumát, most következzék az első hazai szereplőnk! Ő pedig nem más, mint a magyar színjátszás nagyasszonya, a nemzet csalogánya: Blaha Lujza - akinek alakjában sajátos módon találkoztak a korban megerősödő nemzeti tudat és kultúra Magyarországának, valamint a 19. század nemzetközi divatjainak, főként a viktoriánus szellemnek az eszményei.

- írta róla Ady Endre a Blaháné című versében, és már ebből is látszik, micsoda kultusz övezte a legendás színésznő alakját a maga idejében. A színpadi karrierje csúcsán szinte intézménynek számított: egy Budapestre tett kirándulást illendő volt összekötni a nagy művésznő egy-egy előadásának megtekintésével az úri közönség számára. De az is jellemző mozzanat, hogy élete utolsó éveiben Blaha Lujza a nagypolgári lakásából egy olyan térre látott rá, amely már akkor az ő nevét viselte (és viseli ma is).

Blaha Lujza mindössze egyetlen esztendővel a szabadságharc leverése után, 1850-ben született a felvidéki Rimaszombaton, és az édesapja aktívan részt is vett a korábbi harcokban - így aztán nem meglepő, hogy korábbi husztártiszti foglalkozását másra kellett cserélnie. Vándorszínész lett belőle, de amikor a kis Reindl Ludovika (igen, ez Blaha Lujza eredeti neve) még csak hatéves volt, az apja meghalt, ha a lehető legszebben is: épp a színpadon. A szintén színésznő édesanyja ezután hozzáment egy díszletfestőhöz, a kislány pedig a vándortársulatban nőtt fel, egy idő után persze a színpadon is szerepelve. Ily módon bejárta az egész korabeli Magyarországot Győrtől Pozsonyon és Szabadkán át Besztercebányáig és Pestig. A tehetségét pedig gyorsan felfedezték: még csak tizennégy éves volt, amikor szerződtette a budai Népszínház.

Blaha Lujza a debreceni színházban lett országos hírű primadonna, majd 1871-től a pesti Nemzeti Színház (és egy időben a Népszínház) tagja lett, és maradt haláláig. Ez volt az a korszak, amikor a magyar nyelvű színjátszás egyáltalán igazi, profi szakmává lett és színházépületet kapott, felnőve a korábban a fővárosban egyeduralkodó német nyelvű színház mellé. Ebben a folyamatban pedig kulcsszerepet játszott a magyar színház sztárszínésznője, aki ráadásul leginkább népszínművekben és operettekben csillogot, így kiérdemelve a „nemzet csalogánya" nevet. Sőt, miután a népszínmű és a népopera kezdett kimenni a divatból, Blaha Lujza prózai szerepekben is bizonyította a színésznői nagyságát. 1901-ben hozták létre az Örökös Tagság intézményét a Nemzeti Színházban, és Blaha Lujza kapta meg először a címet.

Blaha Lujza azért is lehetett a kor általános nőideálja, mert híresen kedves volt mindenkihez: azt tartották róla, hogy őt mindenki szereti, és ő mindenkit szeret. A magánélete is mentes volt a botrányoktól, minden mozgalmassága ellenére, hisz összesen háromszor ment férjhez. Igaz, a legenda szerint egyik férjébe sem volt igazán szerelmes, és egy kevesek által tudott titok is árnyalta a képet: 24 évesen, házasságon kívül (pontosabban két házasság között) is szült egy fiút, akit a saját lánykori vezetéknevén, Reindl-ként anyakönyveztetett. A népszerűségéhez az is hozzájárult, hogy nem csak a színházba járó úri közönség érezhette őt magához közel állónak, de a nemzeti kultúra fellendülésével és egyre szélesebb rétegekhez való eljutásával (meg persze a népszínművek okán) a szegényebb társadalmi rétegek is. Ezt pedig Blaha Lujza szorgalmazta is: amikor például egy földbirtokos volt a férje, gyakran hosszú időszakokat töltött nála vidéken, örömmel elvegyülve a földművesek és családjaik között, miközben persze a saját szerepeire való felkészülés okán tanulmányozta is őket.

A 19. század nagy részét a nyugati világban a viktoriánus korszellem határozta meg, a korban a bolygó első számú hatalmának számító Nagy-Britanniából indulva. A viktoriánus nőideál az „otthon angyala" és a „háztartás tábornoka" volt - Blaha Lujza híresen feltalálta magát a konyhában is, sőt a receptjeit kézről kézre adták a háziasszonyok. De megfelelt külsejében is a viktoriánus nőideálnak: a nyakig mindent eltakaró ruhák idejében elsősorban az arc bájossága számított, ezen a téren pedig Blaha Lujza igencsak jól állt. Ha pedig még valaki a visszaemlékezések szerint gyönyörű énekhangját is meghallotta, vagy beszélgetett a dévajkodó kedvességéről híres színésznővel, az pláne le volt véve a lábáról. A mai szemmel erősen teltkarcsú, széles csípőjű alakja szintén követte a kor ideáljait, ahogyan a jellegzetesen 19. század végi, fejtetőn feltornyozott és kontyba fogott frizura is.

Blaha Lujzáról 1920-ban nevezték el azt a teret, ami ma is a nevét viseli. Erre a térre nézett a lakása is, ahol élete utolsó éveiben visszavonultan töltötte napjait. Rálátott a legnagyobb sikereinek helyszínére, a Nemzeti Színházra is, amely az 1965-ös felrobbantásáig a tér közepén magasodott. Blaha Lujza 1926-ban, 76 éves korában halt meg, a temetésén meg sok tízezer tisztelője búcsúztatta egy korszak nőideálját.